Hókirálynő

Fontos

A műben szereplő neveket, bár a Goodwill Bridge című írásomból vettem, ne azonosítsátok velük őket! Kérek mindenkit, hogy saját fantáziája alapján alkosson egy képet róluk. Előre is köszönöm :)

Hókirálynő

Egész este esett a hó, így amikor reggel, december 24-én felébredtem, gyönyörű fehér táj fogadott. Frissen kibújtam az ágyból, felöltöztem jó meleg ruháimba, majd rutinosan kinéztem az ablakon. Elmosolyodtam, mert a karámban, - amire innen tökéletesen rálátni – egy tíz-tizenöt lóból álló ménes, több tagja is élvezte a fehér, nedves köpeny által nyújtott puhaságot. Nem gyönyörködtem bennük sokáig, hiszen itt volt az ideje, hogy elinduljak dolgozni. Kitrappoltam hát a szobámból és célba vettem a konyhát, pontosabban a hűtőt, amiből kivettem a tegnap estéről maradt rántottát, megmelegítettem és gyorsan bekebeleztem. A koszos tányért csak behajítottam a mosogatóba, majd felrángattam magamra a bélelt lovaglócsizmámat, egy jó vastag kabátot és kiviharzottam a bejárati ajtón.

Oh, elnézést az illetlenségemért, nem mutatkoztam be. Kaitlin Floyd vagyok, huszonöt éves, de szólítsatok nyugodtan Kattynek. A munkám az életem, szó szerint. Húsz éves korom óta egy Nevada nevű lovardában dolgozom, mint ló kiképző, lovasoktató és természetesen, mint lótulajdonos. A lovarda már két éve biztosít nekem egy saját kis kuckót, nagy legelővel, fedett lovardával és egy húszfős istállót. Bár úgy gondolhatjátok, teljesen el vagyunk szeparálva a többi oktatótó, kiképzőtől, munkástól, azonban ez nem így van, mert az istállónk mellett áll a többi három is, csak hát ott versenylovakat, tenyészkancákat fedező méneket és iskola lovakat tartanak. De ennyi elég is rólam.

Amikor a legelő elé értem, az összes patás rám nézett és boldogan indult felém. Közülük, csak három volt saját, az összes többi kiképzés alatt állt. Nagy sajnálatukra, nem vártam meg, amíg a karámfához érnek, hanem tovább mentem a jó meleg istálló felé. Amint beléptem a nagy, tágas ajtón egy velem egykorú férfi köszönt rám.
- Jó reggelt.
- Jó reggelt, Criss. – válaszoltam mosolyogva.
A férfi teljes neve Criss Bredford, a lovarda, mellém vette fel egy jó két éve, mint kisegítő munkást.
- Kaptunk egy új lovat. – nem sokat teketóriázott az illedelmesedéssel, hanga kissé morcosan hatott – Úgy gondolták, Dámával és Herculessel úgy is végzel két héten belül, így hoztak egy új melót. – mesélte el a történetet, miközben az istálló másik végében elhelyezkedő bokszhoz vezetett, amiben egy hófehér,téli bundát növesztett, arab telivér állt, persze az orrát és a szeme környékét leszámítva, mert ezek a részek feketék voltak – A neve Hókirálynő – a nevét fintorogva mondta, bár nekem kimondottan tetszett, de nem szóltam közbe, csak hallgattam a további információkat.
– Hét éves, már belovagolt, Kubinec apaságú kanca. Ugratásra kellene kiképezni. – a férfi már jól tudta a kérdéseimet és válaszolt is rájuk, még mielőtt feltehettem volna őket.
Bólintottam és kinyitottam a bokszajtót, hogy jobban szemügyre vehessem az újoncot. Feje természetesen homorú volt ugyan, de csak épp annyira, hogy fel lehessen ismerni a fajtáját. Szeme barátságot és okosságot sugárzott, ami nálam, egy igen fontos szempont. Ami pedig a testalkatát illeti, lábai hosszúak és korát meghazudtolva igen izmosak, kiállásra erős csontozat és kirobbanó erő jellemezte a kancát. Nem gyönyörködhettem benne sokáig, mert egyszer csak fekete orrát a kezemhez nyomta, mint egy kérlelésképpen, hogy jártassam le, vagy legalább engedjem ki erről a szűk helyről.
- Hát akkor szereljük fel! – adtam ki az utasítást a mögöttem álló Crissnek, miközben kihátráltam a bokszból és becsuktam annak ajtaját, majd elindultam a nyergesbe.
Hamarosan, már nyereggel és kantárral a kezünkben tértünk vissza a lóhoz és Hókirálynő perceken belül, felszerelve várta, míg felveszem a kobakomat és vastag kesztyűmet. Amikor már ezzel is készen lettem, leakasztottam a kantárszárat a kanca nyakából, majd kivezettem a térdig érő hóba.
- Sok szerencsét! Én addig kiistállózok. – mosolygott rám a férfi és már el is indult egy vasvillát keresni magának.
Nem volt hát mit tennem, visszatettem a kantárszárat a ló nyakába, megfogtam, beletettem a kengyelbe a lábamat és fellendültem a nyeregbe. A kanca vékonyabb volt egy kicsit a kelleténél.
- Ne aggódj, majd itt felszedsz pár kilót. – veregettem meg a nyakát mosolyogva, miközben jelzést adtam neki az elindulásra.
Hókirálynő lendületes léptekkel indult el az erdő felé, ahová irányítottam. A jobb oldalunkon található karámban gyülekező kis ménes érdeklődve bámult vadonatúj társukra. Nem figyeltem őket sokáig, mert lekötött a lovaglás élvezete, főleg, hogy hó vett minket körül. Mindkettőnk lehelete látszott a minuszokban. Miközben e gyönyörű jelenséget bámultam, lassan elértük az erdőt. Jól tudtam, innentől kilóméteres távolságokig mindent fák borítanak. Jó darabig kellett gondolkoznom az uticélunkon, míg végül eszembe jutott egy nagyobb rét, ahol a ló, nyugodtan kiengedheti fölös energiáit, sőt még az is lehet, ugrást is találunk. Miután elhatározásomat megszilárdítottam, gyorsabb tempóra ösztökéltem Hókirálynőt, aki készségesen ügetésbe váltott. Mintha szárnyaltunk volna a hó felett. A kanca minden megeröltetés nélkül nyújtott, még úgy is, hogy a hó akadályozta mozgását. Nem bírtam betelni az érzéssel. Nagyon odafigyelnem sem kellett merre megyünk, mert lovam automatikusan kerülgette a fatörzseket és vigyázott a lelógó gallyakra is. Szinte rögtön reagált minden csizmasegítségemre, már ha egyáltalán használtam.
- Jó ló lesz belőled. – mondtam nevetve, miközben megpaskoltam a nyakát.
Elkezdtek ritkulni a fák, innen tudtam, hogy lassan elérjük a keresett helyet. Lelassítottam Hókirálynőt, amint teljesen eltűntek a fák, meg is állítottam. Nem hittem a szememnek. Még érintetlen hótakaró fénylett előttünk. A tisztáson, két helyen is kimagasodott egy-egy fatörzs, ez pedig azt jelezte, ugorhatunk is.
- Légy ügyes. – suttogtam a ló fülébe, miközben előre hajoltam.
Pár másodperc után kiegyenesedtem, nagy levegőt vettem és előrehajtottam lovamat, aki ismét tökéletesen reagált és ügetésbe váltott. Szépen keringtünk a nagy, szabad placcon, egyelőre elkerülve az ugrásokat, viszont lejárva a havat, hogy láthassam, mennyire lenne veszélyes itt vágtázni. Szerencsére egyetlen gödörre, vagy bemélyedésre sem találtunk, úgy ítéltem hát meg, szabad a pálya, így beugrattam lassú vágtába. Királynő fújtatott a vágta ütemére, de még mindig nem éreztem, hogy megeröltetné magát, így ráfordítottam az egyik ugrásra. A távolság vészesen fogyott, engem pedig elöntött az adrenalin, miközben az ugrást látva Hókirálynő gyorsított. Három, kettő, egy, számoltam vissza magamban és egynél éreztem, amint a ló minden tudását és erejét összeszedve elrugaszkodik a földről. Hirtelen minden lelassult. Szinte láttam magam előtt, amint első lábait megemelve löki el magát teljes erővel a földről. Repültünk. Önkénytelenül is elmosolyodtam. Hátsó lábait maga alá húzva, az elsőket pedig kinyújtva landoltunk, majd miután a hátsokkal is leérkezett, engedtem vágtázni még egy kicsit és visszavettem ügetésbe, később pedig lépésbe, végül megállítottam. Szinte éreztem szívverését. Bordái gyorsan, de ütemesen emelkedtek és süllyedtek, amint a levegőket vette. Már tudtam hova kell mennünk ahhoz, hogy kiereszthesse a fáradt gőzt. A lovardának volt egy főkarámja, amit télen rendben tartottak, tehát mindig leszedték róla a havat és délutánként kivitték oda a vemhes kancákat és a csikókat mozogni, azonban még reggel volt és ilyenkor ugyan már hómentes, de még üres. Ismét ügetésre ösztönöztem hát a kancát és visszafordítottam arra amerről jöttünk, csak most nem álltunk meg az istállónál, hanem egészen a homokútig ügetésbe mentünk, - amit szintén letakarítottak – onnan pedig lépésben haladtunk egészen a nagykarámig. Aki csak erre járt, megbámulta, az elegáns mozgású lovat, én pedig nagyon is büszke voltam rá és eddigi teljesítményére. A kapu nyitva volt, így nem kellet vacakolnom vele, egyszerűen csak áthaladtunk rajta. Újra ügetésre váltottunk, megtettünk így néhány kis kört, majd amikor a hosszúfalra értünk – ami volt vagy ötszáz méter – beugrattam vágtába és engedtem, hadd gyorsítson. Eleget tett az elvárásaimnak. Csak fokozta és fokozta a tempót, míg végül olyan gyors iramot vett fel, aminél már nem tudott gyorsabb lenni. Száguldottunk. Mellettünk a fehér táj elröpült. Szemembe süvített a hideg szél, kezemen pedig kesztyűn keresztül is éreztem a lóból áradó melegséget. Hiába élveztem a pillanatot, elértük a karám végét. Muszáj volt lassítanunk, bár hagytam, hadd vágtázzon tovább, felvettem egész lassú ütemre. Amikor visszafordítottam, egy kicsit újra engedtem gyorsítani bár nem annyira, mint az előbb, de így is gyorsan elértünk a kapuhoz, ahol visszavettem ügetésbe, majd lépésbe és így sétáltunk vissza, a csendes kis istállóba.

Ez volt legelső találkozásom Hókirálynővel. Azóta, pont két év telt el és most éppen őt figyelem, amint egy haladó lovassal végigmegy a lovarda által megrendezett Karácsonyi Bajnokság döntőjében. Még most is olyan tökéletesen veszi az akadályokat, mint akkor régen és igen, ő fog nyerni. Minden kétséget kizárólag, mert ő az utolsó ló a mezőnyben és előtte senki nem ment hibátlan pályát, őt leszámítva. Ő a mi Hókirálynőnk, aki olyan könnyedséggel repül az akadályok felett, amit akár egy hópihe is megirigyelhetne.