9. Fejezet

Reggel megnyugvással ébredtem fel, hiszen kipakoltunk a házból, kitakarítottunk és most minden csillog, villog. Ráadásul ki akartam használni, hogy ez lesz az utolsó nyugis napunk az építkezés előtt. Anya kitalálta, hogy be akar menni a városba és egész nap ott akar lenni, de én kikönyörögtem, hogy itthon maradhassak, így csak Ben, anya és Angel ment el. Ami pedig Emmát, a barátnőmet illeti, valószínű egész nap otthon segít, mivel mostanság keveset volt oda haza. Tegnap este még küldött egy üzenetet, amit csak ma vettem észre, amiben ez állt: „Valószínű ugyan h egész nap itthon kell maradnom, de amint ráérek, átmegyek.” De mivel tudom, hogy az édesanyja mennyire hiányolta, egyáltalán nem tartottam esélyesnek az együtt lovaglásokat, vagy bármit. Azonban még így is volt tervem mára. Be kell, hogy valljam, részben ezért is könyörögtem ki, hadd maradjak itthon. Először is, el akartam menni Wondroussal a Nevadába valamelyik lovagló órára, másodszor pedig meg szerettem volna nézni, hogyan megy Queen nyereg alatt és szőrén. Felöltöztem hát, lementem megreggeliztem. Amikor ránéztem az órára, nyolcat mutatott. Ezek szerint egy órát sikerült aludnom, miután anya felkeltett, hogy kezdjek el készülődni. Amikor végeztem a reggelivel kimentem és megetettem a lovakat. Amíg a zabagépek ették az abrakot, én kivittem Wond felszerelését a mosóra, a kobakomat és minden fontos dolgot. A ritka esetek közé tartozik ugyan, de most kivételesen Wond ette meg először a neki szánt élelmet, így hát kivezettem, felnyergeltem. Még vetettem egy utolsó pillantást az istállóban található órára – mert a mosóról az is tökéletesen látszott – felszálltam és elindultam. Szépen lassan haladtam, mert a tízórás oktatásra akartam beérni, viszont még csak negyed kilenc volt, így hát lépésben andalogtunk el a földútig és onnan tovább is csak ilyen tempóban haladtam. Élveztem a napfényt, na meg a madarak csicsergését, ami a mellettünk elterülő erdőből hallatszódott. Wondrous lépteinek zaját is elnyelte a homok, így csak érzésre tudtam megmondani, milyen ritmusban halad. A szárakat szinte teljesen kiengedtem a kezemből, ezzel is megdicsérve a lovamat, hogy gyorsan evett és hogy most ilyen nyugodt. Éppen azon töprengtem, milyen lesz majd versenyekre járni és vajon melyik lóval megyek, amikor a látószögöm szélén előbukkant egy fekete ló orr, majd egy fej és így tovább egészen a nyeregig, amiben egy lovas ült.
- Szia – köszönt rám egy fiúhang.
Egy sötét szempár és egy mosolygós arc nézett rám vissza. Nem ismertem, bár nem is költözünk ide olyan régen.
- Szia – köszöntem vissza. További csevegésre ugyan nem igen számítottam, bár ugye mindenki tévedhet egyszer.
- Merre tartasz? – szólalt meg újra a hang.
Nem válaszoltam. Véleményem szerint semmi köze nem volt hozzá, bár lehet, hogy egy kicsit illetlenség volt felőlem.
- Elnézést a neveletlenségemért. Criss a nevem és csak nemrég költözünk ide. Esetleg megtudhatnám, téged hogy hívnak? – kérdezte. Erre érdekes módon, szinte már örömmel válaszoltam.
Meglepődtem viszont azon, hogy anya nem mondta, vannak új szomszédjaink.
- Kattynek hívnak – feleltem és egy kis bocsánatkérés képpen hozzá tettem még egy mondatot – Örvendek a találkozásnak.
A fiú, most már teljesen mellém ért. Észrevettem azt is, hogy közeledik a lovarda, és ha csak nem akar Criss bemenni a fák közé, akkor ő is a Nevadába tart.
- Gyönyörű ló, milyen fajtájú? – hasított bele a csöndbe újra a fiú csendes és mély hangja.
- Andalúz. A nevét pedig úgy is megtudod, amint a Nevadába érünk.
Criss mintha meglepődött volna azon, honnan tudom, merre megy, de egy rövid idő után rájött és majdnem elnevette magát. Közben elértük a karámokat, amelyekben, mint mindig, most is rengeteg ló legelészett. Mivel láttam, hogy útitársam nem nagyon ismeri az utat, így ösztönöztem Wondot, nyújtsa meg a lépteit és így Criss elé vághassunk. Így is történt. Egészen a mosóig mentünk így, ott aztán mind a ketten leszálltunk, kikötöttük a lovakat. Most, hogy Criss nem ült lovon, hanem egyenesen előttem állt és levette a kobakot a fejéről, jobban szemügyre vehettem. Rövidre vágott fekete haja, tökéletesen passzolt sötétbarna szeméhez és barna bőréhez. Rövid ujjú pólót és lovagló felszerelést viselt. Én egyenesen a főistálló felé vettem az irányt, hiszen ilyenkor általában ott találjuk meg Brendont. Criss sem nagyon tehetett mást ő is követett, bár eléggé lemaradva. Amint beértem az istállóba, rögtön megláttam a keresett személyt, amint éppen egy bokszból hozott ki egy vödröt.
- Szia, Brendon – köszöntem oda neki, kissé hangosabban a kelleténél.
A férfi felnézett és amint meglátta a mögöttem haladó fiút, kérdőn rám pillantott. Én válaszul vigyorogva és alig láthatóan megráztam a fejem.
- Szia, illetve sziasztok. – köszönt ő is.
Hátranéztem és amint láttam Criss mennyire le van maradva, gyorsan odamentem az oktatóhoz.
- Ne gondolj semmire, csak az úton futottunk össze, de azért ne mond el anyának jó? Amúgy a neve Criss és azt hiszem ő is a tízórásra jött.
- Ó, így már értem. Nemrég költöztek ide és az apja íratta be ide, hogy meg tanuljon lovagolni. Amúgy az a ló nem az övé, hanem az édesapjáé. – aztán hirtelen felnézett, olyan ezt nem mondtam el szemekkel és így folytatta, gyanítom, azért mert Criss már mellém ért – És hogy érted azt, hogy ő is? Talán segítséget kapok délután?
Éreztem Criss értetlen tekintetét.
- Ne örülj, saját lóval vagyok – Brendon átnézett a vállam felett.
- Így már értem. Ha jól emlékszem Wondrous. Látom értetted azt, hogy bármikor átjöhetsz edzeni.
Nem válaszoltam, csak bólintottam.
- Jól van. Te viszont Criss, másik lovat kapsz. Madame-ot.
- De nekem van lovam, Herceg. – nézett kissé sértődötten a fiú.
- Igen, de édesapád megkért, hogy tapasztaltabb lóra ültesselek. Na de viszont most már ideje készülődnöd és én is megyek. Kint a pályán találkozunk – Brendon már el is indult az ajtóhoz.
- Gyere, keresünk, Hercegnek egy karámot ahol pihenhet és megmutatom, hol találsz felszerelést, na meg a lovadat. – ezzel el is indultam én is az ajtó felé. Halottam amint Criss is követ.
Miközben elkezdtük leszerelni Herceget, egyre kíváncsibb lettem.
- Hány éves vagy? – böktem ki végül.
- Tizenhat. És te?
- Én is – mosolyogtam.
- És pontosabban mikor is költöztetek ide? – kérdésem közbe éppen a nyerget emeltem le Hercegről.
- Három, talán négy napja. Gondolom ti már régóta itt laktok.
- Hát végül is nem annyira. Május végén költöztünk ide. Tehát kevesebb, mint egy hónapja lakunk itt.
Herceg már teljesen le volt szerszámozva, csak egy kötőfék volt rajta, így bevittük egy üres karámba. Amint visszaértünk, bevezettem Crisst a második istállóba, ahol az iskolalovakat tartották, megmutattam neki, hol találja a nyergest, bemutattam Madame-nak és elindultam Wondroushoz. Lekeféltem a szőrét ahol nem borította semmi, majd felvettem a kobakot, felszálltam és elindultam a pályára. Tíz perccel tíz előtt már ott köröztem, hiszen Brendon már ott várta a lovasait. Tíz órakor Brendon behívott maga mellé, így vártuk a többieket. Amikor megjöttek, mindenki szinte szájtátva bámulta Wondot, aki most is nyugodtan ácsorgott. Brendon is észrevette a tumultust.
- Lóra! Dolgozunk, vagy csak tátjuk a szánkat? – mondta egy kicsit morcosan, majd felém fordult mosolyogva – Rád és a lovadra, pedig külön figyelni fogok.
Criss csak ezek után ért be és gyorsan csatlakozott hozzánk, azért ő is megbámulta alaposan a gyönyörűségemet. Az óra elkezdődött. Brendon folyamatosan adta a parancsokat és tényleg nagyon sokat nézett engem és mit ne mondjak, voltak személyre szóló feladataim is. Néhány lány úgy nézett rám, hogy azt hittem menten elsüllyedek, bár tudtam, ezt csak a féltékenység teszi. Nagyon gyorsan elszaladt az ez órácska, bár azért lovak és a lovasaik is alaposan elfáradtak. Mindenki kiballagott a pályáról, de én zártam a sort. Szépen visszavezettem Wondot a mosóhoz és elindultam felkeresni Brendont. A második istállóban találtam meg, és persze ott volt Criss is.
- Katty, nagyon szép lovaglás volt. Remélem máskor is átjössz. Nagyon sokat fejlődtetek. – ennyi dicséretet még nem is hallottam a férfitól.
- Igazán nem az én érdemem, de azért köszönöm. Na de most megyek, mert még vár otthon egy csomó, nyughatatlan lélek. Még egyszer köszönök mindent. Viszlát Brendon. – köszöntem el tőle.
Nem vettem észre, de Criss is éppen ekkor végzett.
- Szia, Katty – köszönt el az oktató és már el is ment a másik irányba.
Én pedig Wond felé vettem az irányt. Amikor megláttam Crisst, mégis úgy döntöttem, segítek neki felszerelni.
Gyorsan végeztünk is.
- Köszönöm – hálálkodott a fiú.
- Nincs mit – válaszoltam neki.
Most már tényleg odamentem Wondhoz, felszálltam és elindultam, pontosabban elindultunk, mert Criss is utánunk jött.
- Szóval akkor pontosan mennyi lovatok is van nektek? – kérdezte érdeklődve. Nyilván hallotta amint Brendonnal beszéltem.
- Legyen elég a sok. És nektek? – kérdeztem vissza. Most azért egy kicsit élénkebb tempóra váltottam, ügetésre.
- Csak három. Herceg, Wanda és Botin, egy kancacsikó. És minek nektek ennyi ló?
- Igazából anya egy nyaraló féleséget akar nyitni. – mondtam egy kissé humorosan.
- Az érdekes lehet – nevette el magát.
Elértük az ösvény szélét, ahol le kellett fordulnom.
- Na, nekem mennem kell. Majd összefutunk valamikor. Szia.  – meg sem vártam a válaszát, már le is fordítottam lovamat a földútról. Már éppen kezdtem fokozni a tempót amikor Criss utánam kiáltott.
- Várj. – ő is ütemesebb tempóra fogta a lovát – Ha megkérlek rá, megmutatod a lovaitokat?
Gyors gondolatmenet futott át az agyamon. Végül válaszoltam.
- Persze, gyere utánam. – beugrattam vágtába Wondot.
Így hamar, öt perc alatt beértünk a tanyára.
- Hűha. Ez nem semmi. Sőt ez gyönyörű – ámult az kísérőm, amikor meglátta a telket.
- Hát, mindennek mondanám, csak nem gyönyörűnek – nevettem el magam.
- Meddig maradsz? – kérdeztem hirtelen tőle – Mert ha sokáig akkor le kellene szerelned Herceget és betesszük az egyik karámba. – gyorsan hozzátettem.
- Mutasd azt a karámot – válaszolta egy kis gondolkodás után magabiztosan.
Először is, odavezettem a lovat és gazdáját a mosóhoz, majd leszereltük Herceget. Elmagyaráztam Crissnek melyik karámba tegye a lovat, és amíg ő követte a leírásomat, addig én bepakoltam a vendégem felszerelését a nyergesbe. Ahogy kiértem leszereltem Wondot és az ő felszerelését is elpakoltam, ezek után a jól megérdemelt pihenőhelyre vezettem, a karámba. Nagyjából egyszerre értünk vissza Crissel az istálló elé. Az nyitott ajtó közepéhez léptem, elállva ezzel Criss útját és elkezdtem beszédemet.
- Kedves érdeklődők, állomásunk következő pontjához értünk, az istállóhoz, ami egyelőre kilenc lónak ad otthont. – ezzel végre elálltam az ajtóból és egy kézmozdulattal beinvitáltam a csodálkozó fiút az istállóba.
- Jól érzed magad? – kérdezte mégis meg tőlem Criss.
- Persze, de ha belegondolsz, lehet, ezt minden héten legalább egyszer meg kell majd csinálnom. Eljött az idő a gyakorlásra. – nem bírtam ki nevetés nélkül.
Végül egyszerre léptünk be az ajtón. Minden ló ránk nézett, persze Wondroust kivéve.
- Gyönyörűek – ámult el legelső vendégünk.
Hirtelen kipattant a fejemből egy ötlet.
- Ugrottál már? – fordultam szembe Crissel.
- Nem. De ezt miért is kérdezed – szavaiból tisztán kicsengett a gyanakvás.
- Arra gondoltam, úgy is le kellene őket lovagolni, és ha már itt a lehetőség, akkor felülhetnél valamelyikre. Továbbá ha már ott vagy akkor taníthatnék valami újat. – ajánlottam fel neki.
Crisst nagyon meglepte az ötlet, jobban, mint gondoltam volna.
- Hát, nem is tudom… Nem tudok annyira jól lovagolni – bizonytalanodott el és szemét a földre szegezte.
- Na, ne viccelj. Legalább próbáld meg. – nem lettem volna a helyében. Mindenféle képpen rá szerettem volna venni erre. Azt ugyan én sem gondoltam miért, csak egyszerűen úgy éreztem, helyesen cselekszem.
- Jól van – sóhajtott egy nagyot – De ne feledd, te vettél rá erre!
- Nyugi, nem fogom. – majd kiugrottam a bőrömből örömömben – Akkor te kapod Anonymust, én pedig leedzem a saját lovamat.
Látszott a szemében, hogy nem nagyon érti, mit makogok itt neki össze vissza.
- Gyere, megmutatom. – intettem, hogy kövessen.
Anonymus az új ló, Queen és Pirkadat között foglalt helyet.
- Nos, akkor, ő itt Anonymus egy tizenegy éves holsteini kanca. Nagyon kezes és nem mellesleg megbízható. Most pedig hozzuk ki a felszereléseket.
Elindultam a nyerges felé. Amikor hátranéztem, megnyugvással észleltem, hogy Criss követ. Megmutattam neki, mit hol talál, segítettem kivinni Anonymus felszerelését, majd Pirkadatét is kihordtam. Beléptem a bokszba és a kezemmel elkezdtem lehúzni a port szerettet lovamról.
- Hogy értetted azt, hogy a saját lovad? Wondroust már leedzetted. – nézett rám értetlenkedve.
- Hogyne, de Wond hivatalosan nem az én lovam és nem is olyan rég vettük, egy árverésen. – válaszoltam neki mosolyogva. Persze ő ezt nem tudhatta, csak eljátszottam a gondolattal mi lenne ha… - Pirkadat viszont, már évek óta megvan és csak ez enyém – odamentem a nyakához és átöleltem a marjánál, majd egyenesen a fiú szemébe néztem.
Gyorsan felszereltük és kivezettük a lovakat az udvarra. Váratlanul Criss meglátta a tőle nem messze elterülő homokos pályát és arra fordította Anonymust.
- Ne is reménykedj. Nem oda megyünk. Mutatni szeretnék neked valamit.
Felszálltam Pirkadatra és elindultam az erdő felé. Nagyon kíváncsi voltam mit fog szólni a tereppályához és nem mellesleg, tegnap láttam egy alacsonyabb ugrást is. Amint meghallottam Criss hangját megálltam.
- De hát nem azt mondtad, hogy ugrani fogunk? – ismételten értetlen fejet vágott.
- Igen, azt mondtam és ugrani is fogunk, de nem itt.
Újra nekilódultunk, persze csak lépésben, most már a fiú is jött mellettem. Nagyon kíváncsi voltam, mennyire látszanak meg Ang szalagjai egy este után, de semmi bajuk nem volt, mind ott lebegett a szellőben, így ismét gyorsan megtaláltam a helyes utat. Negyed óra múlva már a pálya szélén álltunk.
- Ez egy tereplovagló pálya? – kérdezte Criss bizonytalanul tőlem.
- Pontosan. Van itt egy pár kisebb ugrás, amik tökéletesek tanításra. Na, mit szólsz? – türelmetlenül vártam a válaszát.
- Mint mondtam, ne feledd, te rángattál bele ebbe, Katty – nevem hallatán végigfutott rajtam a hideg. Olyan érdekesen mondta, nem is tudom, minden esetre megborzongtam – Bocsánat, ha mondtam valamit, amit nem kellett volna – kért Criss úgy nagyjából a semmiért bocsánatot.
- Nem mondtál semmit, Criss – ahogy láttam, őt is érdekesen érintette amint kimondtam a nevét.
Elmosolyodtam. Hallottam, amint Criss is rájött arra, amire én, elnevette magát.
- Gyerünk – mondtam végül határozottan és elindultam az ugrás felé.
- De ez egy tereppálya és én egyáltalán nem tudok ugrani – kezdett el újra jajgatni a tanítványom.
Visszaléptettem Pirkadatot Anonymus mellé, mélyen a fiú szemébe néztem. Még mindig lenyűgözött mély, barna szeme.
- Csak próbáld meg. Ígérem, nem fogod megbánni – hangom csendes volt és olyannyira kérlelő, hogy már-már én is zavarba jöttem.
- Jól van, megadom magam. Taníts. – adta végül be a derekát Criss.
Immáron Crissel az oldalamon indultam el az ugrások felé. Szemem sarkából láttam, amint a fiú erősen gondolkozik valamin.
- Tudod nem értelek. Csak most találkoztunk és te mégis megbízol bennem. Itt ülök az egyik lovatokon, bármikor elmehetnék vele, de te mégis megengedted, megmutattad hol laksz és most egy tereppályán vagyunk, ahol meg szeretnél tanítani, ugrani. Bennem még soha nem bíztak ennyire. – bökte ki végül.
Ledermedtem. Bár nem tudtam róla elképzelni, hogy elgaloppozik Anonymussal, azért részben igaza is volt. Csak hát volt a fiúban valami, ami arra ösztönzött, hogy megbízzak benne, valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Meghökkenésemet Pirkadat is megérezte és meglassított.
- Elnézést kérek. Nem kellett volna hangosan gondolkodnom. – suttogott, már alig hallottam.
- Ugyan, semmi szükség rá, nem mondtál, vagy tettél semmi rosszat – próbáltam megnyugtatni – Ami pedig a bizalmat illeti, csak tudd, ha elviszed a lovat, akkor úgy is megtalálunk – próbáltam elviccelni a dolgot és be is vált.
- Ezt vegyem fenyegetésnek? – kérdezte, hangján hallatszott, hogy nem sokon múlik az, hogy elnevesse magát.
- Igen, pontosan, vedd fenyegetésnek – oldalra néztem, egyenesen a fiú szemébe.
Mind a ketten mosolyogtunk. Éreztem, vér szökik az arcomba, de láttam, Criss is elpirult. Mind a ketten egyszerre fordultunk el. Pár perc múlva, már az ugrás előtt álltunk.
- Megérkeztünk – hangom ismét magabiztos volt – Megmutatom, hogyan kellene csinálnod. Légyszi állj a pálya szélére.
Meg sem vártam, hogy reagál-e, csak beugrattam Pirkadatot szép, egyenletes vágtába és elmentem addig a pontig, ahol már úgy véltem, megfelelő távolságra vagyok. Ott aztán megállítottam lovamat, jeleztem neki, hogy forduljon szembe az ugrással, majd ismét beugrattam vágtába. A távolság köztünk és az ugrás között rohamosan csökkent. Éreztem, ahogy Pirkadat egyre jobban koncentrál. Egy, kettő, három számoltam magamban a vágtaugrásokat, három után Pirkadat elrugaszkodott a földről. Szerettem érezni azt a néhány másodpercnyi repülést, bár nem jobban, mint amikor egy óriási tömeg, ritmusosan mozog alattam. Amikor földet értünk, hagytam Pirkadatot még egy pár vágtaugrásig, majd felvette lépésbe és visszaléptettem Crisshez.
- Ezt nekem kellene megcsinálnom? – hüledezett, amikor mellé értem – Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – leszállt Anonymusról – Katty, én ezt nem tudom megcsinálni. – nevem ismét érdekesen hatott.
Leszálltam a lovamról, kikötöttem egy fához és odasétáltam Crisshez, fél méter sem maradt köztünk. Komolyan a szemébe néztem.
- Először is, nem azért jöttünk el idáig, hogy panaszkodj, – egy fél lépéssel közelebb léptem – másodszor nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik, – még közelebb léptem, már egy ökölnyi távolság is alig volt köztünk – és nem vagy olyan rossz lovas, mint amilyennek hiszed magad – ezt már szinte suttogva mondtam.
Ott álltam egy darabig, szigorúan a fiú szemébe nézve, aztán elindultam mellette Anonymus felé, amikor gyengéden megragadta a karomat. Azt hittem szívrohamot kapok. Felé fordultam.
- Köszönöm. – mondta és lassan elengedte a karomat.
- Szívesen, de egyáltalán nem tudom miért.
Semmit nem válaszolt, csak felült Anonymusra és elindult arra a helyre, ahová én mentem Pirkadattal.
- Szépen, lassan, csak ügetésben. Bízd a dolgot a lovadra – biztosan hallotta, mert bólintott és elindult.
Ő is gyorsan elért az akadályhoz. Anonymus elrugaszkodott, Criss pedig, mint egy gyakorlott lovas megengedte egy kicsit a szárakat és kiemelkedett a nyeregből, majd földet éréskor puhán visszaült. Hamarosan visszaért mellém, leugrott a nyeregből, odarohant hozzám és megölelt.
- Még egyszer köszönöm – el is engedett. Amint meglátta az arcomat gyorsan hozzátett még valamit – Sajnálom.
- Ne kérj mindenért bocsánatot. – mondtam neki szigorúan.
- Saj… Jól van. – javította ki gyorsan magát.
Egymás szemébe néztünk. Mind a ketten mosolyogtunk, majd elvörösödtünk.
- Mit szolnál hozzá, ha elmennénk a másik bejárathoz? – szakítottam meg a kínos csendet.
- Rendben, gyerünk. – adta meg Criss a várt választ.
Felszálltunk a lovainkra és elindultunk. Criss szép egyenletes ügetéstempót vett fel, de nekem más volt a tervem, így hát vágtába emeltem Pirkadatot. Elhaladtam a fiú mellett, majd bevártam, és amikor már mellém ért, engedtem, Pirkadat hadd vezesse le minden fölös energiáját. De azért Crisst sem kellett sajnálni, nem hagyta magát, ő is fokozta a tempót. Ebben a percben, alig hittem el, hogy azt hiszi, nem tud jól lovagolni, mert nagyon nagyot tévedett. Egy kanyar után, észrevettem a földutat és még gyorsabb vágtára bíztattam Pirkadatot, sajnos nem csak én vettem észre a kijáratot. A nyereségem csakis annyin múlott, hogy én voltam a belső sávban.
- Legközelebb nem lesz ekkora szerencséd. – mondta kifulladva és nevetve Criss, miközben felvette a lovát ügetésbe.
- Azt te csak hiszed. – én sem bírtam ki nevetés nélkül. Túltengett bennem az adrenalin és ez Pirkadatra is igaz volt.
Miután mind a ketten rendeztük ügyeinket a lovakkal, egymás mellé sorakoztunk és így folytattuk utunkat haza.
- Mennyi idő, míg hozzátok érünk? – Criss hangja bágyadt volt, az előbbihez képest.
- Fél óra. – azonban én is meglepődtem a hangom lejtésén, nem gondoltam volna, de bennem is gyülekeztek a szomorúság felhői.
- Van barátod? – kérdezte fél perc néma csend után tanítványom.
Azt hittem lefordulok Pirkadatról, úgy megszédültem.
- Nincsen. – soha, semelyik válaszomat nem fontoltam még meg ennyire – És neked barátnőd? – el se mertem hinni, hogy ezt megkérdeztem.
- Nekem sincsen. – szája szélén mosoly ült – Mivel még nem kaptam választ az egyik régebbi kérdésemre, szeretném újra feltenni. Miért bízol meg bennem? – mély, barna szemeit rám szegezte. Nem bírtam megállni, hogy bele ne nézzek. Önkénytelenül is jelet adtam Pirkadatnak a lassításra. Bár Criss nem értette a reakciómat, ő is jelet adott Anonymusnak a lépésre. – Kérlek, Katty, mondd el! Tudni szeretném.
A szívem még soha nem vert ilyen gyorsan, a gyomromban pedig, ezernyi kis pillangó röpdösött, amikor Criss édes hangján, a nevemen szólított.
- Egyszerűen… Csak… - nagy erőfeszítés volt tovább mondanom – nem tudom rólad elképzelni. Ke… Kedves vagy, meg barátságos, nem tudnám elhinni, hogy bárkit is meglopsz. – úgy éreztem, hogy az arcomba szökik minden vér, ami a testemben található és mivel nem tudtam Crissről levenni a szememet, tanúja lehettem annak, hogy ő is elvörösödik és szerintem még nálam is jobban.
Egy jó darabig nem szólaltunk meg. Gondolom mind a ketten az előbbi eseményeket emésztettük. Végül azért sikerült megszólalnom.
- Szerintem anya már otthon van. – ebbe az egy mondatba igyekeztem belesűríteni azt, hogy nem lenne jó, ha mind a ketten tiszta vörös fejjel állnánk elé.
- Hány éve lovagolsz? – szerencsére rájött, mit szerettem volna mondani.
- Nyolc. – hangom most már teljesen magabiztos – Megkérdezhetem miért költöztetek ide? – erre tényleg vártam a választ.
-  Igazából, apa és én is meguntuk a nagyvárost, illetve sok volt a bértartás is. És ti? – bár gyanítottam, több ok is lehet, nem kérdezősködtem tovább, inkább válaszoltam.
- Az üdülő miatt. Már nagyon rég óta szeretne nyitni egyet és itt a nagy lehetőség.
- Milyennek tervezi anyukád?
Innentől egészen hazáid végigbeszéltük az utat. Megegyeztünk abban, hogy Criss minden nap eljön és segít nekem, én cserébe megtanítom lovagolni, pontosabban csak arra, amit tudok. Hamarosan feltűnt előttünk a farmunk. Jól gondoltam, anyu kocsija már itthon volt. Gyorsan elmondtam Crissnek, hogy van egy tesóm, mi anyukám neve és beszéltem Angelről is. Anya és Ang éppen kint álltak az udvaron, amikor megláttak minket és kérdőn egymásra néztek. A biztonság kedvéért, már messziről köszöntem és hamarosan, ott álltunk előttük, védtelenül.
- Anya, Ang, bemutatom Crisst. A Nevadában találkoztunk, a tízes órán. – próbáltam nem elvörösödni.
- Jó napot kívánok. Nemrég költöztünk ide apuval. Örvendek a találkozásnak. – köszönt illedelmesen Criss.
- Nem vagyunk mi annyira öregek – mosolygott a megszeppent fiúra Ang.
Nagyon örültem, hogy ezt mondja, mert szerintem ez egy nagyon jó jel volt. Criss elmosolyodott és bólintott.
- Mi is örvendünk a találkozásnak – tette hozzá anya.
- Leszereljük a lovakat – próbáltam menteni a helyzetet, ami korántsem volt annyira rossz, mint amit vártam.
- Rendben. Ben bent van az istállóban, örülni fog neked, Katty – helyeselt anyu
Bólintottam és magam mellett vezetve Pirkadatot, elindultam a mosóhoz. Amint odaértem, Ben boldogon rohant felénk és átölelt.
- Katty, ugye, ugye ráérsz? – türelmetlenkedett az öcsém.
Amint Ben elengedett észrevette a Pirkadat másik oldalán álló fiút. Odament hozzá észrevehetetlenül végigmérte, majd illedelmesen bemutatkozott.
- Örvendek a találkozásnak, Ben. – mosolygott Criss az öcsémre.
Türelmetlenül vártam a kisöcsém véleményét, mert bár még fiatal volt, de megérzései soha nem hazudtak. Jobban belegondolva igen érdekes, hogy az ő vélemény jobban számít, mint anyáé, bár nem jobban, mint Emmáé, na de ez még a holnap zenéje lesz. Ben végre elfordult Crisstől, felém nézett, rám mosolygott és kacsintott, mintha tudta volna, mire várok. Nagy kő esett le a szívemről.
- Na, akkor ráérsz? – kérdezte újból mellém érve.
- Nem is tudom. De mit is akarsz csinálni? – mondtam mosolyogva – Fel tudod szerelni Dallamot? – néztem rá kérdően.
- Persze. – Ben megsértődött a feltételezéstől.
- Hát akkor nyomás, öcsisajt, fél óra múlva a homokon.
Válaszul egy rosszalló tekintet kaptam, az öcsisajt miatt, majd elindult az istállóba. Crisst Pirkadat miatt nem láthattam, de elképzeltem csodálkozó vagy épp mosolyra húzódó arcát.
- Lassan mennem kellene. – hallottam a lovam másik oldaláról.
Eszembe jutott valami. Gyorsan kikötöttem Pirkadatot s átnéztem a nyaka alatt, egyesen a fiú szemébe.
- Várj egy kicsit! – mondtam a fiúnak és elindultam az istállóba.
Beértem az ajtón, beléptem a nyergesbe és elkezdtem kutatni egy tollat. A kisasztalon nem volt és egyik fiókban sem találtam. Végül a sarokban a földön heverve pillantottam meg, megfogtam és kirohantam. Csak a fiú előtt pár lépéssel álltam meg. Most én fogtam meg az ő csuklóját, felemeltem tenyérrel lefelé és kézfejére ráírtam a telefonszámom és az e-mail címemet.
- Holnap mikor jöjjek? – szemeit a kezéről rám emelte.
- Amikor felébredsz. – félmosolyra húztam a számat – Számíts rá, hogy egész nap itt leszel – szemeimbe igyekeztem egy kis szigorúságot erőszakolni, bár nem nagyon ment.
Válaszul csak egy fejbólintást és egy félmosolyt kaptam. Pár pillanat után, Criss elfordult és elkezdte leszerelni Anonymust, én is ugyan ezt tettem Pirkadattal. Mindent a mosó korlátjára pakoltunk. Amikor végeztünk, kivezettük a lovakat a legelőre. Criss, Hercegért ment, én pedig a ló felszereléseiért a nyergesbe. Éppen az istállóba mentem be, amikor Ben szembe jött velem, maga mellett vezetve Dallamot.
- Mikor jössz? – hangja sürgetett.
- Szállj fel, melegíts be, mire ezekkel végzel, ott is leszek. – a mondatot a nyergesből fejeztem be.
Szerettem belépni e szent helyre. Mindig olyan jó, bőr illat csapott meg, de ezt valahogy nem nagyon éreztem. Gyorsan előkerítettem Herceg kantárát, rápakoltam a nyeregre és a hevederre, ami alatt még mindig ott volt a nyeregalátét. Két kézzel megfogtam a nehéz stócot és kivittem a mosón várakozó pároshoz. Szerencsére semmit nem hagytam szét, vagy nem ejtettem le, így nem kellet visszarohangálni értük. Mindent rápakoltam a mosó korlátjaira, szerelés közben, pedig leszedegettük őket onnan. Herceget így sikerült öt perc alatt felszerelni. Elérkezett hát a búcsú ideje, amit szerintem egyikünk sem várt. Criss felém fordult, a nap sugarai csak úgy táncoltak selymes bőrén. Sötét szemeit rám emelte, azt hittem elmerülök bennük. Éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog. Szemei úgy hatottak, mintha gondolkozna valamin, mondjuk arról, mit kellene mondania.
- Bent kieshetett a telefonom – mondta ki végül.
- Akkor megkeressük. – utolsó alkalom, hogy ma vele legyek.
Criss kikötötte a lovát és előttem elindult az istállóba. Már a zabos előtt jártunk, amikor a fiú hirtelen megfordult és mivel én túl közel mentem mögötte, nagy lendülettel, egyenesen belerohantam. Feleszmélni se volt időm, mert Criss hírtelen átölelt, én pedig önkénytelenül is ugyan ezt tettem. A szívem hevesebben dobogott, mint bármikor máskor az életemben. Nem tartott sokáig, de rájöttem, hogy sokkal többet érzek iránta a barátságnál.
- Akkor én most megyek – mosolygott rám.
- Jól van. Holnap várlak – mondtam, miközben ő már az ajtó felé tartott.
Én is utána mentem, de az ajtóban megálltam és szomorúan szemléltem, ahogy elmegy. Még hallottam, hogy immár viszláttal köszön és el is mosolyodtam, aztán eszembe jutott Ben, na meg az, mennyire éhes vagyok, így gyorsan berohantam a házba, ahol is célba vettem a hűtőt, elővettem két szelet kenyeret, tettem rá mindent, amit szemem megkívánt – na, jó azért nem mindent – és már rohantam is vissza a homokos pályára. Illetve rohantam volna, ha nem futok össze anyuval az ajtóban. Nem mondott szavakkal semmit, de szemei annál több mindent elárultak.
- Ne most. Ígérem, a vacsoránál mindent elmondok, de most sietek. – még mielőtt kiléptem volna az ajtón, gyorsan az órára pillantottam, ami már két órát mutatott – Már ebédeltetek?
- Igen, tehát van még egy kis időd, hogy összeszedd a gondolataid – anya nem szigorúan, inkább izgalommal teli szemmel nézett rám.
Fejem mozgatásával, jeleztem, tudom, mire gondol, majd helyet törve magamnak, kimentem a verandára, onnan pedig futva tettem meg az utat a karámig. Ben már türelmetlenül várt rám, lehet nem is a lovaglás miatt, mind inkább, hogy kérdezősködhessen. Még jóformán el sem kezdtük az edzést, elkezdett kérdezgetni Crissről, a napom olyan részeiről, amihez neki semmi köze nincs, bár megadva magam válaszoltam a kérdéseire. Így elég lassan telt az óra, de csak eljutottunk a lejártatásig. Egyszer csak megláttam Emmát, amint biciklijét ledobva elindul felénk. Bepánikoltam. Amilyen lepcses szájú az öcsém, még elmondja neki, amit amúgy én szerettem volna közölni vele, négy szem közt.
- Nem szólsz egy szót sem! – fenyegettem meg Bent.
- Hallgatok, mint a sír. – valami gyanús volt nekem, de nem kérdeztem vissza, mert Emm már a kapuban állt.
- Helyet kérek, tanárnő – úgy mondta, mint egy katona a felettesének.
- Megadom, katona – folytattam a katonásdit.
Bár féltem, hogy Bennek kinyílik a szája, még mindig iszonyatosan jó kedvem volt. Csendesen mosolyogva néztem, amíg a barátnőm lassan mellém ér, Ben pedig egy mukkot sem szólva, köröz a pályán Dallammal, aki most is nagyon jól viselkedett. Azonban ez a boldogság hamar elillant.
- Szia, Emma. – mondta Ben egy kis fáziskéséssel, majd gyorsan hozzátett valamit, amiért meg tudtam volna ölni – Képzeld, Katty szerelmes – olyan ártatlanul mosolygott rám, hogy elöntött a pulykaméreg.
Emma rakéta sebességgel felém fordult, arcára várakozó mosoly ült és szemeivel úgy nézett rám, hogy alig bírtam ki röhögés nélkül. Bár az öcsémet legszívesebben megfürdettem volna a trágyába, rájöttem, valamilyen szinten igaza van, bár nem akartam magamnak beismerni, de ez nem lehetett más, csakis az, bár a Szót, nem szerettem volna kimondani.
- Miről is maradtam le? – vonta fel szemöldökét.
- Holnap meglátod. Vacsoránál pedig meghallod – tettem hozzá.
- Csak egy kis ízelítőt – rebegtette szempilláit.
- Nem, sajnálom. Vacsorakor megtudod.
Megkönnyebülésemre bólintott, bár nem hittem el, hogy tényleg békén fog hagyni.
- Képzeld, ma itt alszok – jelentette ki, csak úgy egyszerűen.
- Természetesen, hölgyem és hol? A padláson Madame Macska mellett, a bokszban Madame Csoda mellett, vagy az udvaron a csillagos ég alatt? Mert, hát sajnos a házban nincsen előjegyzett helyünk, az ön számára – szememet várakozón rá szegeztem.
- Hahaha, röhög a vakbelem. Amúgy mit csinálunk délután? – vendégem jobbnak látta másra terelni a szót.
- Takarítunk, minden lovat lefürdetünk, leápoljuk a felszereléseket, majd szőrén kimegyünk az ugrópályára. - soroltam azokat a teendőket, amiket már nagyon régóta meg szerettem volna csinálni.
- Minden tetszik, kivéve a takarítást és a felszerelések leápolását. – gondolom a fürdetést, csak azért nem tette a negatív dolgok listájára, mert nagyon meleg nap volt és ilyenkor jól jött a hűsítő víz, amit a slag biztosít nekünk.
- Ben, légyszi vidd be Dallamot a mosóra, szereld le és hagyd ott, a felszerelésekkel együtt. – adtam ki az utasításokat.
- Rendben – megállította Dallamot, leszállt és bebattyogott az általam említett helyre.
- Már nagyon várom ám a vacsorát – súgta a fülembe Emm miközben Ben után mentünk.
Én ezzel kevésbé voltam így.
- Akkor kivezetünk egy lovat, lefürdetjük, és amíg szárad, kitakarítjuk a helyét, majd kivisszük a karámba. – tereltem másra a szót.
- Eközben miről fogunk beszélni? – kérdezte barátnőm immár a mosó mellett.
- Én is segíthetek, abban a valamiben? – öcsém már megint olyanba ütötte a csőrét, amihez semmi köze nem volt.
- Persze, de légyszi előbb hozz két szendvicset meg egy flakon vizet, hármunknak. A te feladatod a felszerelések pucolása lesz – most tényleg szépen kértem tőle.
- Rendben. Addig sem leszek útban – mindent tudóan rám nézett.
Mivel már végzett Dallam leszerelésével elindult a házba, teljesíteni a kérésünket, mi pedig elkezdtük takarítani az istállót, pontosabban a bokszokat. Emma Dallam bokszát választotta én pedig Pirkadatét. Miközben takarítottunk, Emm elmesélte miért engedték el, mennyire fáradt, meg hogy édesanyja mennyire örült a segítségének. Természetesen, én sem maradhattam ki a sorból.
- Mit csináltál ma? – kezdett puhatolózni, nem bírta kivárni az estét.
- Elmentem Wonddal a Nevadába, aztán Pirkadattal a pályára, ugrottam párat, a másik kijárat felé kicsit meghajtottam, majd ügetésbe visszajöttem. – mindent szigorúan csak egyes szám első személyben mondtam.
- Légyszi, mondd el. Kitakarítom, az összes bokszot csak mondd el. – Emma elkezdett toporzékolni.
Ezt az ajánlatát vétek lett volna kihagyni.
- Az összeset? Mindet? Ha elmondom a Crisses storyt?
- Igen. Szép neve van. – kezdett el reménykedni barátnőm.
- Jól van. – kiléptem a bokszból és leraktam a vasvillát.
Elkezdtem mesélni az egész történetet töviről hegyére. Néha Emma kivitte a taligát, aközben én pedig lassacskán kivittem a felszereléseket a mosóra. Mire végeztem a történetemmel, három boksz tiszta volt, a szendvicseket már meg is ettük, Ben pedig már elkezdte takarítani a felszereléseket és szinte mindennel végzett.
- Csak ennyi? Semmi más? Komolyan ennyi? Ezért ez a nagy felhajtás? – Emm mérges volt és meghökkent egyaránt – Komolyan semmi több?
- Pedig segíteni akartam az istállózásban, de látom, jól elleszel. Mi addig Bennel befejezzük a felszerelések ápolását és lefürdetjük a lovakat. – elindultam az ajtó felé – Szerintem egyszerre fogunk végezni.
- De… Na… Oké, úgy ötre készen is leszek.
- Mi is Bennel, néha azért látjuk egymást. – válaszoltam teljesen sértődötten és kiléptem az istállóból.

Már hét óra volt, a döntő vacsora ideje. Miután Emma kitakarított az istállóban, kijött és bocsánatot kért, én pedig természetesen megbocsájtottam. Ben egész végig kérdezgetett, de érdekes módon, most élveztem vele a beszélgetést. Olyan hat óra körül, megkértük Angelt, hogy jöjjön el velünk az ugrásokhoz szőrén Queennel, bár ő belement, Ben nem szeretett volna jönni, így csak hármasban vágtunk neki. Nagyon jó volt, Emma csak úgy szárnyalt Csodával, jó volt őket nézni. Engem jobban érdekelt a rálovaglás, mint az ugrás és most Fúriának is nagyon jó kedve volt. Most pedig itt vagyunk, azon a döntő vacsorán, amikor kiderül, anyának mi a véleménye Crissről. Az étel is nagyon finom volt, egy kis sült hal, na meg sült krumpli Emmának, mert a halat nem nagyon preferálta.
- Kicsim, milyen volt a napod? – kezdett kérdezősködni anyu.
- Egész tűrhetően. – mentem bele a cicázásba.
- És mitől volt ilyen jó?
A szemem sarkából láttam, hogy Emma majd meg fullad csak, hogy visszatartsa a röhögést, de Ang is mosolygott.
- Ismét sok időt tölthettem lovon és sok mindent bírtam elintézni. – válaszoltam.
Anyával már szokásunkká vált, hogy versenyzünk, ki a jobb, ha minden kérdése elöl, kitérek, vagy tudok rá nem várt választ adni, akkor én nyerek, de ha valamelyik kérdésével megfog, akkor ő nyer – eddig csak veszteni tudtam – és sajnos már most vesztésre álltam.
- Aha, értem. És nem találkoztál ma valakivel? – folytatta.
- De, Brendonnal. Üdvözletét küldi.
- És esetleg valaki mással? Egy veled, egykorú fiúval? – kezdett a lábam alatt meginogni a talaj.
- Nem is tudom, mintha emlékeznék valamire. – játszottam az eszem.
- Jól kijöttetek azzal a fiúval?
- Nem tudom, miről beszélsz. – már szinte minden összedőlt.
- Kit mutattál be nekünk?
Na, erre már tényleg nem tudtam mit válaszolni.
- Oké, jól van nyertél. Igen, jól kijövünk. Holnap is átjön segíteni.
- Szóval segíteni, értem én. Szerintem egész kedves és tőled is kedves, hogy segítesz neki. – az utóbbi egy mondatot őszintén mondta – Az előbb én vallottam, most te. Szerelmes vagy belé? – megdermedt a levegő.
- I… Igen, egy kicsit… - vallottam be. Éreztem, hogy elönti a pír az arcomat.
Angel majdnem megfulladt, mert egy falat a torkán akadt, Emma pedig üdvrivalgásban tört ki.
- Szeretlek kicsim. – mondta kedvesen anya.
Az este többi része számomra eseménytelenül telt, bár a barátnőmnek még az ágyban sem állt be a szája.
- Emma, jó éjt. – untam meg a csacsogását.
- Bocsi, csak olyan jó tudni, hogy szerelmes vagy… Oké leálltam. Szép álmokat.
Gyorsan elaludtam. Nem gondolkoztam semmin.