8. Fejezet

Reggel korán ébredtem. Amikor az órára néztem még csak 5-öt mutatott, de már egészen világos volt odakint. Vissza szerettem volna aludni, de ez valahogy nem jött össze, így kibújtam az ágyból és felöltöztem. Kimentem a fürdőszobába, rendbe rakni a hajamat, fogat mostam és lementem reggelizni. Az ebédlőben már ott volt Angi.
- Jó reggelt. –mondtam neki vidáman. Már alig vártam, hogy újra elmehessünk a házhoz.
- Jót. – mosolygott rám a nő – Mit csinálunk ma?
- Hát éppen…
Nem bírtam befejezni a mondandómat, mert ebben a pillanatban lépett be Emma az ajtón. Annyira meglepődtem, hogy tátva maradt a szám. Azért láttam a szemem sarkából Angel arcán is a meglepettséget.
- Most mit néztek annyira? Elvérzek vagy kék a bőröm? – nézett ránk sértődötten.
- Tudod mennyi az idő? – kérdeztem tőle.
- Persze. Na mikor megyünk? – kérdezett vissza izgatottan.
Leesett, nem csak én keltem fel azért, mert vártam a mai napot.
- Hova is akartok ti menni? – nézett ránk sandán Angi.
- Még nem mondtad el neki? Lusta vagy – nevette el magát a barátnőm és gyorsan elhadart mindent.
- És erről tegnap miért nem szóltál? – szólalt meg egy hang a lépcső felöl – Bocsi, de tőleltek nem lehet aludni – mondta kicsit fáradtan anya és lelépett a lépcsőről.
- Katty, nagyot csalódtam benned – nézett rám hitetlenkedve Emma.
Mindent szóról szóra elmondtunk és válaszoltunk a kérdésözönre is. Beletelt egy jó órába, amíg tisztáztuk magunkat. Végül is az lett a vége a dolognak, hogy megbeszéltük, Angi elkísér minket a házba és segít rendet rakni. Beszélgetés közben az is kiderült, hogy az építők holnap akarnak kezdeni. Anya teljesen kikészült. Apa nem tud hazajönni még egy jó darabig, így ránk marad az irányítás. Még mielőtt feladatokat sózott volna ránk, elindultunk megetetni a lovakat. Ben érdekes módon még nem kelt fel. Biztosan elfáradt tegnap, eléggé sokat volt lovon, ezért nem zargattam. Kiléptünk az ajtón a friss reggeli levegőre. Mint a mindig, a kilátás most is gyönyörű volt a verandáról. Körülöttünk erdő, az istálló mellett pedig a karámok és a pályák foglaltak helyet.
- Olyan szép – mondta elégedetten Angel – és nem utolsó sorban nyugodt
Erre a kijelentésre elnevettük magunkat.
- Már ha nem találtok ki valami hülyeséget. – Angi is elnevette magát.
Elindultunk a kavicsos ösvényen az istállóhoz. A lovak egy csöppet sem lepődtek meg a korai érkezésen, most is csak enni akartak. Nyugtalan járkálás, rágcsálás és horkantások zaja zengte be az épületet. Nekiláttunk elkészíteni az abrakot, elhoztuk a vödröket, feltöltöttük és vittük is vissza a türelmetlen tulajdonosának, aki, amikor visszakapta, máris hevesen happolta be a vödör tartalmát. Tíz perc múlva, már minden ló hangosan rágta a saját, személyre szóló adagját. Mi addig bepakoltuk a nyeregtáskákat és minden cuccot, amire szükségünk lehet. Rongyot a portörléshez, vödröt és egyéb holmikat. Megnéztünk egy térképet is, valamilyen folyó vagy tó után kutatva. Szerencsénk volt. A térkép szerint a háztól nem is olyan messze van egy patak. Onnan vehetünk majd vizet a takarításhoz. Bementünk szólni anyának, elmondtunk minden további információt, visszamentünk az istállóba és pontban nyolckor sikeresen el is indultunk. Lépésben és teljes nyugalommal indultunk el. Amikor elhagytuk a tanyát, Angel lemaradt.
- Menjetek csak, én is vagyok, csak fel kell hívnom valakit – mondta és elkezdte előszedni a mobilját.
Szerencsére Anonymus nem volt egy ideges típus, így jól tűrte, hogy fészkelődik rajta valaki. Emmával egy titkos pillantást váltottunk, ami jelen esetben azt jelentette, hogy mind a ketten csöndben maradunk és hallgatunk, mert itt valami bűzlik. Így is tettünk. Mind a ketten feszülten figyeltünk.
- Szia… Igen elhagytuk… Hozhatjátok – igaz csak foszlányokat hallottunk, de ez is eléggé felkeltette a kíváncsiságunkat.
Amikor Angi letette a telefont, újra elkezdtünk beszélgetni. Éppen beért minket, amikor elértük az erdőt. Itt nem volt választásunk, muszáj volt lépésben tovább haladni. Kevés idő elteltével, már az ösvényt kerestük, most azonban már Emma is besegített.
- Várjatok csak – mondta Angi. Megállította a lovát, leszállt és egy piros madzagot kötözött a fára – Így ni. Pár méterenként rakok ilyeneket és akkor legközelebb nem kell keresgélni.
Így folytattunk az utunkat. Végül megtaláltuk az ösvényt is. Amikor hátranéztünk, Angel szalagjai hivalkodóan lebegtek a lágy szellőben és jelezték utunkat. Hamarosan kiértünk a pályára.
- Hű. – ámult el Angel is. – Nem gondoljátok, hogy esetleg ezt is helyre lehetne hozni?
Egymásra néztünk. Ezen még el sem gondolkodtunk. Egymás meglepett arca láttán elnevettük magunkat.
- Egy kicsi sem vagytok idegesek. Csak ma annyit láttalak benneteket nevetni, mint eddig soha. Ne is teketóriázzunk tovább. – Ezzel Angel tökéletesen és precízen beugratta Anonymust vágtába. Idáig nem vettem észre milyen jól is lovagol. Annyira élvezte az ugrást. Már el is rugaszkodtak az első akadálynál, amikor feleszméltünk, és utána indultunk. Természetesen ő ért előbb a házhoz, bár nem is maradtunk le annyira.
- Gondolom erről a házról beszéltetek.
- Helyesen gondolod – szálltam le Pirkadatról.
- Egész jó állapotban van. Na de most munkára – pont ugyan azt a fát szemelte ki kikötésre, mint mi a múltkor. Hoztunk kötőfékeket és jó hosszú vezetőszárat is.
- Szerintem először nézzünk szét, pakoljuk össze a holmikat és válogassuk szét őket, utána pedig jöhet a pocskolás.
El is indult a házba. Amint odaért, óvatosan kinyitotta az ajtót és besétált rajta. Mi pedig követtük a példáját, és amikor már bent voltunk mellette figyeltük a reakcióit.
- Nos minden bizonnyal ez egy ellenőrzőpont féleség lehetett. – állapította meg hangosan. Odament a polcokhoz, leemelt az egy papírt és megnézte. – Ahogy gondoltam. Nézzétek.
A kezünkbe nyomta az irományt. Cifra betűkkel ez az évszám állt rajta 1950.szeptember 5. . Mint kiderült a verseny neve Szépmező Tájékozódási Lovas Terepverseny volt. Ezen a lapon fel volt tüntetve a versenyben szereplő lónak minden egészségügyi adata.
- Magyarul ez a pálya tényleg egy tereplovagló pálya volt. Méghozzá 4,6 km-es – tette hozzá Angi. Mivel észrevette, hogy furcsán nézünk, rámutatott a papírra, ott ahol a táv volt leírva. – Ez azt jelenti, ez egy „C” kategóriás kezdőknek kitalált versenypálya. Ebben az a pozitívum, hogy valószínű ezt a házat és a pályát is rég elfelejtették, így bármikor el tudunk ide jönni. Na de most kezdjük el a munkát.
El is kezdtük. Mivel nagyon kíváncsi voltam a papírok tartalmára, mindegyiket megnéztem. Sokáig csak ugyan olyan papírokat találtam, mint Angel, csak a ló nevek és a tulajdonosok illetve a versenyzők nevei különböztek. Azonban egyszer csak egy csomó pedigréé is a kezembe került. Volt itt minden fajta ló. Angol telivér, hannoveri, holsteini. De ami a legjobban felkeltette az érdeklődésemet, egy andalúz ménről is találtam egyet. A neve Ganador XIV. Leírása tökéletesen illett Wondrouséra.
- Angel, te ismerted Wondrous szüleit, vagy tudod kik voltak?
- Nem. Nem tudok róla semmit, azon kívül, hogy a szülei magasan képzett lovak voltak, és jó eredményekkel versenyeztek. Ezért is gondolom, hogy az a ló, díjnyertes is lehet.
Ennyi volt a beszélgetésünk. Úgy döntöttem, elrakom a zsebembe a papírt és megőrzöm. Folytattam a pakolást. Rengeteg holmit találtam, persze ősrégiek és használhatatlanok voltak. Emma még egy poros aranyértem is talált az egyik polcon. Angel is teljesen el volt foglalva a saját részével. Minden papírt megvizsgált, némelyiknél még az orra alá is dörmögött valami olyasmit, hogy hűha, nem is rossz, vagy éppen azt, hogy ilyen nem létezik. Visszafordultam a saját részemhez. Én már majdnem végeztem. Leszedtem az utolsó papírkupacot is. Elkezdtem átnézni. Egy olyan nyilatkozatra bukkantam, amiben az állt, hogy ezt a versenypályát 1985-ben bezáratják és az enyészetnek adják.
- Katty, ez még a birtokotokhoz tartozik? – kérdezte Emma
- Nem tudom. Anyát kell megkérdezni, bár ő sem nagyon tudott erről a pályáról, viszont azt pontosan tudja, hol van a bírtok határ.
- Jó lenne, ha igen, mert akkor akár versenyeket is rendezhetnétek – tette hozzá Angi.
Megcsörrent Angel telefonja.
- Igen tessék. Már ennyi az idő, igen indulunk. – Ezzel letette – anyukád hívott, már készen van az ebéd és vár minket. Mutatni szeretne valamit. A többit majd délután megcsináljuk.
El is indult. Amikor a lovakhoz értünk, már mind a három fel volt szerszámozva. Felszálltunk, és elindultunk. Természetesen azért most sem kerültük ki az akadályokat. Gyorsan elértünk az ösvényig, onnan pedig már csak tíz perc volt az út vágtában haza.  A kerítés előtt lelassítottunk.
- Menjetek csak enni, majd én leszerelem a lovakat – mondta Angel.
- De szívesen…
- Nem. Menjetek, egyetek. Elég izgalmas lesz a délután is.
Angel viselkedése ugyan egy kicsit érdekes volt, de nem nagyon törődtem vele. Amúgy is nagyon éhes voltam. Még az ajtóból hátra néztem, nem látok-e meg valamit, de nem történt semmi, így követtem Emmát, aki már régen az ebédlőben volt. Csodálatok illatok terjengtek.
- Brassói? – kérdeztük együtt Emmával.
- Igen. Tudom, mennyire szeretitek, így ezt csináltam – mondta mosolyogva anya, letette a tálat, amiben az étel volt és leült mellénk. – Képzeljétek, van egy jó hírem. A munkások azt mondták, hogy már holnap után, vagyis szombaton el tudják kezdeni az
építkezést. Amit azt jelenti, hogy nagyjából egy hét múlva meg is nyithatjuk a tábort. Már most el kezdtem hirdetni és már van is egy jelentkező. Egyelőre, még csak öt, esetleg hat embert fogadunk egyszerre, de ez nőni fog, ahogyan a lovak szaporodnak… - csak mondta, mondta és mondta. Ennyit még soha nem beszélt egyszerre ennyit valamiről.
Mondandóját csak az szakította félbe, hogy Angi bejött. Váltottak egy titkos pillantást, ami nekem eléggé gyanús volt, utána pedig leült ő is enni.
- Mi be is fejeztük. Kimegyünk lecsutakolni a lovakat. – éppen indultunk, amikor anyu ismét megszólalt.
- Nem is akarjátok hallani, a többi részletet? – kérdezte egy kissé sértődötten.
- Dehogyis nem – mondtam egy kicsit flegmán. Nagyon ki szerettem volna menni, megnézni a többi lovat és nem is nagyon érdekelt, hogy mi fog történni a munkálatok során. Csak is az érdekelt, milyen lesz a tábor és most hogyan vannak a lovak. Nem volt mit tennem, le kellet ülnöm.
Anyából még vagy tíz percig folyt a szó. Végre megebédeltek Angellel, de meg kellet őket várnunk. Kezdett elég gyanús lenni az ügy. Már a plafonon voltam, amikor Angi kijelentette, elindulhatunk ki. Anyával és vele az élen masíroztunk ki a verandára.
- Itt álljatok meg. Emma, légy szíves tedd a kezed Katty szeme elé, te pedig kislányom csukd be a szemed.
Mindenki úgy tett, ahogy anya parancsolta. Azt még hallottam, hogy lemennek a lépcsőn, de utána a selymes fű és a föld elnyelte a lépéseik zaját. Feszült pillanatok következtek. Irigykedtem a mellettem nyitott szemmel álló barátnőmre. Semmi. Semmit nem hallottam az égvilágon, a lágy szellő szisszenése mellett. Úgy hat perc után, hallottam, Emmának elakadt a lélegzete. A keze megmerevedett. Elképzeltem magam előtt a látványt és elmosolyogtam magam. Kis idő után, ismét hallottam anyáék lépteit a lépcsőn, azonban most közeledtek felém.
- Oké Katty, most már kinyithatod.
Legelőször csak egy kezet láttam a szemem előtt, méghozzá anyáét, de miután elvette, azt hittem, nyomban elsírom magamat. Egy lovas kocsi állt az udvaron. Körülbelül húszan férhettek fel rá. Újra volt festve. Előtte egy robusztus ló állt, akit még eddig nem is láttam.
- Szülinapom volna? Vagy elfelejtettem a karácsonyt? – kérdeztem gyönyörködve.
- Nem kicsim. Csak meg szeretném köszönni, hogy annyit segítesz nekem. – odajött hozzám és átölelt – most pedig szemléld meg jobban az ajándékodat.
Nem kellett több. Rögtön lerohantam a verandáról. Először a lovat vettem célba, amelyről kiderült, hogy szintén egy haflingi, méghozzá egy kanca. Nagyon reméltem, jól el lesznek Dallammal.
- Anya, mi a neve? – kérdeztem kíváncsian.
- Queen. – válaszolta engedelmesen.
Emma már mellettem sürgött-forgott. Éppen a ló fejét simogattam és beszéltem hozzá, amikor Emm felsikított. Majdnem szívrohamot kaptam.
- Te jó isten. Katty gyere gyorsan, ezt látnod kell. – mondta, immár mellettem állva. Elkezdett ráncigálni a kocsi hátulja felé.
Amikor odaértünk rámutatott egy kupacra. Először alig bírtam kivenni mi lehet az, de gyorsan rájöttem. Egy vadonatúj díjlovagló nyereg, egy szintén új nyeregalátét, hannoveri kantár és lábszárvédők hevertek a székék mellett. Felugrottam a kocsira és elkezdtem pakolni a cuccokat. Ha ez nem lett volna elég, találtam még egy zacskót is. Belekukkantottam. Elállt a lélegzetem. Egy díjlovagló zakó hevert benne. A zacskóval a kezemben lepattantam a kocsiról, majd anyához rohantam. Úgy megszorítottam, majd megfulladt.
- Köszönöm – mondtam. Puszit nyomtam az arcára.
Amint visszaértem a kocsihoz, lepakoltam róla a felszerelést. Mikor végeztünk, felültem a székekhez. Egyszer csak, egy szőrcsomó ugrott az ölembe. Blacky volt az. Megsímogattam. A szemem sarkából észrevettem, hogy Angi jön felénk.
- Na de most menjünk. Sietnünk kellene. Arra gondoltam, ha végzünk, végigmegyünk a pályán, és keresünk egy szélesebb bejáratot, ahol a kocsi is befér, mert hát azért lovon elég nehéz lenne azt a sok holmit elszállítani.
Már el is indult leszerelni Quenn-t. Gyorsan megvolt vele. Tapasztalt kezei, már tudták mit kell tennie. Miután vadonatúj pacink, már a karámban volt, felszereltük Anginak Anonymust, Emmának Csodát, nekem pedig Pirkadatot és elindultunk. Már alig vártam, hogy újra abban a lepukkant kis viskóban legyünk.

Csodák csodájára, egy fél órán belül – persze ha nem kevesebb – készen voltunk a pakolással. Minden cuccot külön válogattunk. Az érdekesebb adatokat tartalmazó levelekkel, az volt a célunk, hogy felrakjuk őket a falra és a jövendőbeli látogatók többet is megtudhatnak a pályáról. A mellékes iratokat két stócba pakoltuk. Voltak a nevezési lapok a pedigree-vel és a verseny közben feljegyzett orvosi papírok. Ezeket is meg szerettük volna tartani. Tárolásukra találtunk az egyik sarokban, egy jó állapotban lévő, üvegvitrint. Minden esetre, az összes papírt egyelőre, csak kartondobozokba raktuk és kivittük a lovak mellé.

- Most pedig következhet a portalanítás és a felmosás. – adta ki a parancsot Angi.
Kirohant az egyetlen vödörért, amit elhoztunk magunkkal, hozott három rongyot és a térképet is. Mikor visszaért a házba, Emmával éppen beszélgettünk.
- Na, akkor most dolgozunk, vagy trécselünk – kérdezte játszadozva Angel.
Lerakta a vödröket és elővette a térképet.
- Emma és Katty, ti menjetek és keressétek meg azt a folyót, töltsétek meg a vödröket, és ha visszaértetek lássatok munkához. Addig én remélhetőleg rátalálok valamiféle bekötő útra, vagy ilyenre.
- De nem úgy volt, hogy veled mehetünk – kérdezte Emma egy kicsit sértődötten.
- Azt nem mondtam, hogy el is megyek a kocsiért. Visszajövök, és együtt majd hazamegyünk, csak szét szeretnék nézni, mennyire biztonságos a pálya. Illetve tudtommal a kocsi nem tud repülni, így az akadályokat is megpróbálom arrébb tuszkolni.
Igaza volt. Rápillantottam Emmára, jelezve, hogy induljunk el, mert így soha nem végzünk. Bólintott.
- Jó, akkor mi most megyünk is – ezzel elindultam.
A barátnőm is jött mellettem. Kiértünk az udvarra, felszereltük a lovakat és nyeregbe pattantunk.
- Várjatok csak – kiáltott utánunk Ang – Ezeket itt ne hagyjátok. – Valami rikítót lóbált a kezében. Nehezen, de rájöttem, azok a szalagok, amelyeket idefele kötözgetett a fára. Amikor mellém ért belerakta a nyeregtáskámba úgy, hogy az szalagok egyik vége kilógott, így gyorsan ki tudtam őket venni.
- Köszi – adtam hálát neki, hiszen jelenleg csak ő tudott tiszta ésszel gondolkodni.
Elindultunk. Mi az erdő felé, Ang pedig a másik irányba.
- Annyira izgi. Ide jönnek majd a vendégek két-három hét múlva – lelkendezett barátnőm.
- Én is pont ezen gondolkodtam. Na meg, ha megcsináljuk az ugrásokat, akkor milyen jó lesz – én is nagyon örültem ennek a kis házikónak.
Térképpel fél óra alatt megtaláltuk a folyót. Az utat pedig tervekről, ötletekről és más egyéb dolgokról végigbeszéltük és közbe kötözgettem a szalagokat a fákhoz. A folyó nem is volt annyira folyó, inkább egy kicsit nagyobb sodrású patakra hasonlított. Leszálltam Pirkadatról, leemeltem a vödröt, levettem a tetejét – igen ez egy érdekes vödör volt, tetővel, elég viccesen nézett ki, de nem folyt belőle ki a víz – teletöltöttem vízzel, visszacsavartam a „kalapját” és már el is indultunk vissza. Ang már ott is volt és szerintem elég messziről hallhatta, jöttünket, mert nem voltunk éppen csendesek. Éppen akkor szállt le, amikor kiléptünk a fák közül.
- Gyorsak voltatok – mondta meglepetten – Na, meg persze hangosak is.
- Ennyit a nyugalomról és a csendről – válaszolt Emm – De azért te sem panaszkodhatsz. – tette hozzá.
- Minden tiszta? Mehetünk is haza? – kérdeztem türelmetlenül.
Választ nem kaptam, csak egy mosolyt és egy bólintást. Gyorsan leraktam a vödröt az épületbe és már rohantam is vissza a lovamhoz. Elindultunk. Sajnos nem tudtunk ugrani, mivel ugyebár Angel elpakolta az akadályokat, legalábbis a rudakat és más elemet, amit át kellene ugrani. Negyed órás folyamatos és egy tempójú vágta után elértük a bekötőt. Lekanyarodtunk és a birtok felé vettük az irányt. Háromnegyed óra volt mialatt változó tempóban hazaértünk. A lovak teljesen kifáradtak. Ang beszaladt szólni anyunak, hogy itt vagyunk és visszük a kocsit, mialatt mi leszereltük a lovakat. Gyorsan kiért, mi még teljesen készen sem voltunk, de ő már hozta Queen-t és bekötötte a kocsi elé. Amikor végeztünk a lovakkal és már a karámban pihentek, előkutattuk az összes vödröt, ami kéznél volt, teleengedtük vízzel és felpakoltuk a kocsira. Ang már türelmetlenkedett, hogy hol vagyunk, így gyorsan felszálltunk a kocsira és elindultunk.
 

Egy órányi baktatás után elértük a bekötőt és onnan már nem volt hosszú idő a házig utazás. Ez idő alatt én is, és Emm is kipróbálhatta a fogathajtás. Emmát rajtakaptam, amint a lábait a kocsin ülve összezárja, hogy így ösztökélje a lovat, persze ez nem nagyon segített neki, én viszont majd sírva fakadtam a röhögéstől. Szerencsésen elértük a házat, lepakoltuk a cuccokat. Azon agyaltam, vajon Emm vagy Angel mennyire lenne mérges, ha leöntenék őket egy vödör vízzel, de végül is nem kockáztattam meg a dolgot. A kiüresedett kocsit újra teleraktuk, csak éppen most kartonokkal, amikben már nem kellő papírok voltak.
- Egyedül megyek vissza, vagy jönni szeretnétek ti is?
Emma rám nézett kérdőn. Megráztam a fejem.
- Nem. Inkább itt feltakarítunk, mire visszaérsz, és ezzel készen is leszünk.
- Oké, értem – lepődött meg a válaszomon Ang, de azért elindult. – Mire itt leszek legyetek ám készen, mert ha nem akkor holnap is folytathatjuk – ezek voltak az utolsó szavai még mielőtt eltűnt volna egy fordulóban.
Hozzá is láttunk. Összesen tíz vödör víz állt a rendelkezésünkre és mivel nem voltak lovaink, amivel tudtunk volna még hozni, be kellett érnünk ennyivel. Az egyiknek a tetején még egy lakatot és egy kulcsot is találtam, ami arra szolgált, hogy ha készen leszünk, bezárjuk az ajtót. Kisikáltunk mindent, a vitrintől kezdve, a polcokon keresztül a földig. Beletelt egy jó 2 órába, mire ezzel végeztünk. Közben arról beszélgettünk, hogy milyen gyorsan el fog szaladni a nyár, és hogy vajon milyen lesz majd az iskola ősszel, meg, majd ha versenyekre megyünk. Szóval egész végig be nem állt a szánk. Végül mégis csak készen lettünk. Az ablakok csillogtak, a padló matt fénye is gyönyörűen nézett ki, a bútorok is kristálytiszták lettek. Végül arra jutottunk, hogy bepakoljuk a vitrinbe azokat a dolgokat, amelyeket Ang oda tervezett. Ezzel egy tíz perc alatt készen is lettünk. Tökéletes rend uralkodott. A képek ugyan még hiányoztak a falakról, hiszen azokat is hazavitte Angel bekereteztetni. Mély levegőket véve csodáltuk a munkánkat, amikor meghallottuk a lovas kocsi zaját. Kirohantunk a házból, meg is pillantottuk Angelt, bár nem volt egyedül. Anya is ott ült mellette a bakon, és hát a ló sem volt ugyan az, mint az előbb. Haflingi volt ugyan, de nem Queen, hanem Dallam. Nem is gondoltam volna, hogy ő is tud kocsit húzni. Amint mellénk értek anya megszólalt:
- Na, milyen lett az a kis kunyhó, hadd nézzem. – már el is kezdett lekászálódni a kocsiról Angellel együtt. Bevezettük őket a viskóba, ami belülről már úgy ragyogott, mint egy palota.
- Hű, lányok. Kitettetek magatokért. – estek ámulatba mind a ketten.
- Megérdemlitek, hogy kijelentsem, ez a pálya a miénk. Benne van a földterületünkben – mondta anya, bár egyikünk sem várta végig mit mond, mind a ketten sikítozva öleltük át egymást.
- Oké, oké, oké… Most már menjünk – ajánlotta Ang és indult el az ajtó felé.
Éppen a lakatot akasztotta rá az ajtóra, amikor kiértünk. Gyorsan a falon található kampóba is beleillesztette, rázárta és már jött is utánunk. Felszálltunk mind a kocsira és elindultunk.

Hazaérve leszereltük Dallamot, behoztuk a többieket a legelőről, abrakoltunk és mi is mentünk enni. Sajnos Emmának el kellett mennie, így csak négyesben vacsiztunk. Ben egész végig arról kérdezősködött milyen volt a nap, meg hogy milyen is lett a ház. Ezek után mindnyájan elmentünk és eltettük magunkat másnapra.