7. Fejezet

Most visszakaptam, amit még anno adtam. Emma megtisztelt engem egy gyönyörűnek nem mondható ébresztéssel. Azt hittem, hogy valaki el akar rabolni, amikor rám vetette magát.
- Jó reggelt álomszuszék, hasadra süt a nap.
Rápillantottam az órára és még csak hajnali fél ötöt mutatott.
- Jó reggelt – mondtam mintha mi sem történt volna, azonban amikor félálmomban fel akartam kelni, véletlenül lefejeltem Emmát, aki erre egy hatalmasat ordított.
- Héj, te magadnál vagy. Már soha nem adhatom vissza büntetés nélkül, amit te csináltál?
- Ez így érthető is, hiszen én azt csak azért tettem, mert nem volt más választásom, illetve ezt te harcoltad ki.
Síri csönd. Nem akarta bevallani, hogy igazam van, hiszen ő nem jött, amikor hívtam.
- Na, oké, akkor most szépen felöltözünk és lemegyünk reggelizni.
- Neked tényleg elmentek otthonról – dülledt ki barátnőm szeme – ilyenkor reggeli. Én még vissza akartam aludni.
- Hát ez nem jött össze – mondtam neki nevetve, és elindultam a fürdőszobába.

Amikor mind a ketten végeztünk, lesomfordáltunk a lépcsőn, nehogy véletlenül valakit felkeltsünk. Az volt a szokásos, hogy először én kelek fel, megetetek és csak utána a többiek. Azonban ez most nem jött össze. Angel megelőzött minket, bár még csak a reggelivel, és azzal se teljesen.
- Jó reggelt. Ilyen korán? Azt azért nem gondoltam volna tegnap, hogy ilyenkor felkeltek – nézett elég kíváncsian ránk.
- Jó reggelt. – mondtuk szinte kórusban – én általában ilyenkor szoktam kelni, Emm pedig akkorra ér ide amikorra én már megetettem, vagy még később – böktem a könyökömmel meg a barátnőm oldalát, ő azonban erre nem mondott semmit.
- Hát akkor reggelizetek meg, mert ha nem baj, akkor meg szeretném nézni, milyenek is pontosabban a lovaitok.
- Dehogy baj – mondtam természetes hangnemben, utána pedig elnyomtam egy ásítást.
- Sziasztok – mondta egy hang mögülünk. Ben volt az – Nem lehet tőletek aludni.
- Hello öcsi sajt. Hát nem én ajánlottam fel, hogy minden reggel segítek az etetésben – mondtam neki kissé bambán, amin láthatóan megsértődött.
Mivel ki akartam engesztelni, elővettem neki minden kaját, amit enni szokott és gyorsan megreggeliztünk. Amikor végeztünk, kimentünk az istállóba. Megint megcsapott a széna kellemes és egyben megnyugtató illata, illetve nem egy ló köszönésképpen nyerített egyet. Siettünk az etetéssel, azután pedig elmagyaráztam Anginek mi, hol van. Érdekes módon a lovak a szokottnál is gyorsabban végeztek a reggelivel. Azt találtuk ki, hogy négyen az összes lovat, lelovagoljuk. Az első felosztásban Angel Éjfúriára, Emma Csodára, Ben Pirkadatra, én pedig Szélvészre kerültem. Mindenki gyorsan lecsutakolt, felszerelt, és már indultunk is ki a nagykarámba. Arra gondoltunk, hogy Angel vezetésével csoportban fogunk dolgozni, azonban mivel Ben még nem tudott olyan sok mindent, a vágta résznél le kellet szállnia. Először természetesen lépéssel kezdtünk, majd fokoztuk a tempót. A vágta után nyújtásokat és combra engedéseket próbálgattunk, hiszen nem minden ló volt elég képzett hozzá, de mindegyiknek meg kell majd tanulnia, és ez egy kitűnő alkalom volt a gyakorlásra. Mivel Ben már akkorra leszállt megkértük, rakjon fel pár cavalettit a nagyobb ugrások előkészítéséhez. Ezeken minden ló tökéletesen átsiklott. Később már kis ikszek következtek, kisebb meredek ugrások és a végén jöhetett egy alacsony oxer is. Az edzés végére az összes ló kifáradt, viszont tényleg nagyon jól dolgoztak. Láttam Ben arcán, nagyon sajnálja azt, hogy ő ezeket nem csinálhatta velünk.
- Arra gondoltam, mivel Ben nem tudott velünk edzeni végig, most tarthatnál esetleg Angel egy kis edzést, már ha nem nagy baj. – néztem kérdőn a nemrég érkezett nőre. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogyan oktathat.
- Az igazat megvalva erre én is gondoltam. – mosolygott rám. – Akkor hát Ben, lóra. – fordult nagy lendülettel Benhez.
Mivel nem kellet bemelegíteniük, rögtön elkezdte a komoly edzést.
- Vágtáztál már szabadon? – ez volt az első kérdése.
- Igen egyszer – mondta neki kicsit megijedve az öcsém.
- Oké. Akkor ugrasd be vágtába a lovad, majd egy kör után vedd fel ügetésbe, menj át vele másik kézre és ott is csináld meg ugyan ezt. Én pedig megpróbálok nem beleszólni, hogy kiderüljön, min kellene még javítanod.
Mire végeztek minden kis javítgatással mind Ben, mind pedig Pirkadat kifáradt. Ben mégis olyan mosollyal jött le a pályáról, ami elárulta, nagyon is élvezte ezt a fél órát.
- Na, akkor mi lesz a következő felosztás? – kérdezte Angi felém fordulva.
- Hát van egy új lovunk. Engem már magához enged, sőt már ültem is rajta, de mivel itt többen is fognak rajta ülni, meg szeretnélek kérni, te is próbáld ki. Egy andalúz, palominó kancáról lenne szó.
- Természetesen. Miért nem ezzel kezdted? Mutasd azt a lovat – indult el az istálló felé. – Ja és Ben, nagyon ügyes voltál. Le tudod egyedül szerelni Pirkadatot?
- Persze – nézett egy kicsit morcosan Angelre, de a nő nem is vette észre, mert már a következő lovon járt az esze.
- Ó, és öcsi, pakolj is el magad után – tettem hozzá, és már rohantam is Angi után.
Mire utolértem már az istállóban volt, és pakolta elő a szerszámokat. Én eközben odamentem Wondroushoz.
- Szia, kislány. Hogy vagy? Ma megnézzük, hogyan viselkedsz egy másik lovas alatt oké? – kérdeztem tőle, bár választ nem vártam.
- Oké, én készen vagyok – jött oda hozzám Angel – hú, róla beszéltél? Egészen szép jószág. Igazából emlékeztet engem egy lóra, de az már nagyon régen volt, úgy 6 éve.
- Tényleg? Mesélsz róla? – eléggé felkeltette az érdeklődésemet ez a történet.
- Hát jó, ha nagyon akarod. Amikor még, egy hatalmas andalúztenyészetben dolgoztam, rengeteg lovat lovagoltam, nap, mint nap. Köztük egy gyönyörű palominó, hat éves, hozzá teszem tehetséges lovat. Pont olyat, mint ő. – bökött a ló felé a fejével – Nagyon kedves és barátságos volt, azonban nem csak én láttam így. Szemet vetett rá, a főnököm lánya is, aki ráadásul, már elnézést a kifejezésért, egy fruska volt. Nem tudott lovagolni, de a szája az nagy volt. Rengeteget járt versenyre a puccos, előre betanított lovaival, és sajnos mindet meg is nyerte. Az lett a vége, hogy a kancát is elvette tőlem, és elkezdte lovagolni, és nem kell mondanom, nem nagyon találtak összhangra. Az lett a vége, hogy feszítőzablával és sarkantyúval lovagolta, az amúgy kezes bárány lovat. Szegény párának nem volt elég a durva lovaglás, még ütötték is, ha nem viselkedett normálisan. Pár hónap múlva már vezetni sem lehetett szegényt, ezért úgy döntöttek, hogy eladják, nekem pedig felmondtak. Na de ebből elég legyen. Mit is mondtál, hogy hívják? – kérdezte kíváncsian.
- Wondrous a neve.
Nem kaptam választ. Angi valósággal, megdermedt, aztán hirtelen berohant a boxba, és elkezdett keresni valamit a lovon.
- Angel, mit művelsz? Mi ütött beléd? – csodálkozva, kissé már rémülten néztem a nőre.
Erre a kérdésre sem kaptam választ. Hirtelen azonban, Angi a ló nyakába ugrott, és elsírta magát. Akkor esett le, hogy az előbbi történet, amit a kancáról mondott Wondrousról, és az ő szenvedéseinek kezdetéről szólt.
- De honnan ismerted fel? – kérdeztem a most már lenyugodott nőtől, aki erre csak intett, hogy menjek be hozzá.
- Nézd – mutatott a hasa alá, ahol egy kisebb, fehér pontocska büszkélkedett.
- Ezt idáig észre sem vettem. – mondtam egy kicsit szégyenkezve.
- Hát itt meg mi folyik? – nézett be Emm a boxba. – nem akartok haladni?
- Pillanat és megyünk – mondta, Angi.
- Hozom a nyerget, és a kantárat. – és már el is indultam. Azonban ez nem volt ilyen egyszerű. Mire visszaértem, Angel már valósággal küzdött a lóval, mire sikerült lenyugtatnia.
- Nyugi kislány, csak én vagyok az – mondta megnyugtató hangnemben, ami kissé lenyugtatta az állatot.
Egy kis idő után, már sikerült felszerszámoznunk.
- Felülhetnék először én rá? – kérdeztem.
- Persze, a te lovad. – mondta mosolyogva Angi.
Kivezettük a karámba, felültem rá, és elkezdtük a bemelegítést. Nem volt semmi baj vele, sőt jobban ment, mint múltkor. Mivel meg voltam győződve róla, hogy semmi baj nem lesz, leszálltam, és átadtam a lovat Anginek. Elindult vele ő is, bár mintha Wondrousnak nem lett volna lendülete, és igazam is volt. Amikor Angi elindította ügetésbe, nem volt a régi. Gondoltam, csak be kell melegednie, de tévedtem. A ló nem ellenkezett, hanem egyszerűen nem volt kedve az egészhez.
- Jól van, ennyi elég is volt. – halottam Angi hangját. – Gyere, ülj fel te.
Nem feleltem, csak bólintottam és már mentem is. Ahogy felültem, és elindultam, újra önmaga volt.
- Nem tudom, mi lehet vele. Emm gyere, és te is próbáld ki.
Így történt, de vele is normálisan viselkedett.
- Nem szeret. Elhagytam és igaza is van.  Na, oké, szerintem Katty te ülj vissza, mi pedig kihozzuk a többi lovat. Ben felülhetne Anonymusra.
- Jól van. – csak ennyi volt a válaszom. Nagyon sajnáltam, amiért nem sikerült jól a lovaglása. Szépen visszaszálltam Wondrousra, és folyattam a bemelegítést.
Hamarosan vissza is értek a lovakkal. Benen meglátszott, hogy eléggé elfáradt, de örült, hiszen újra lóra ülhetett. Nem történt semmi különös lovaglás közben. Mire végeztünk, már dél volt, így bementünk ebédelni. Anya, mint mindig most is nagyon finomat főzött. Kiderült, apa nem tud hazajönni legalább egy fél évig a munka miatt, ami engem nagyon aggasztott. Anya nagyon féltette, és – lehet, hogy csak nekem tűnik úgy – szerintem egy kicsit elszakadtak egymástól. Gondolataim elterelése érdekében elmeséltem anyának a délelőtti dolgokat. Hirtelen eszembe jutott, hogy Emmával átmehetnénk Nevadába, így legalább a két barátnő nyugodtan el tudna beszélgetni, hiszen elég sok bepótolnivalójuk volt.
- Emm, lenne kedved átmenni Nevadába – kérdeztem barátnőmet.
- Micsoda kérdés. Természetesen. – nézett rám egy kissé bosszankodva Emma.
Így tehát délután, Nevada felé vettük az irányt, Pirkadat és Csoda társaságában. Meg szerettük volna kérni Brendont, hogy tartson az ottani lovak valamelyikén edzést nekünk, cserébe mi segítünk kialmozni a lovak alól. Sokszor volt erre példa, legalábbis amióta ideköltöztünk. Nem siettünk, nem akartuk a lovakat még jobban lefárasztani, hiszen kitettek magukért már délelőtt is. Azért így is gyorsan elértük, a lovarda karámjait, amikben, mint mindig, most is elég sok ló legelészet. Némelyik oda is kocogott hozzánk, de a legtöbbjük, ránk sem bagózott. Amikor odaértünk az istállókhoz, rögtön megláttuk, Brendont amint éppen egy talicska trágyát tolt ki a trágya halomra.
- Szia Brendon – köszöntünk rá hangosan, mert a férfi nem vett észre minket.
- Sziasztok – szólt vissza hangjában egy csipetnyi fáradsággal.
- Szeretnénk egy üzletet kötni. Ha tartasz egy edzést valamelyik lovatokon, akkor…
- Tudom, tudom. – nevetett ránk – Fellow és Borostyán már vár rátok, képletesen értve. Legalább én is pihenhetek egy kicsit.
Leszálltunk lovainkról, bevezettük őket egy üres karámba, és elindultunk felnyergelni a lovakat. Mint a lovardában élő lovak többsége, ők is hannoveriek. Fellow egy pej kanca, Borostyán pedig egy fekete herélt. Mind a ketten csodálatos lovak voltak, de hát ebben a lovardában egyáltalán nincsen rossz ló. Nagy nehezen eldöntöttük, hogy én ülök Fellowra, Emma pedig Borostyánra. Brendon egy kengyelnélkülézős, ugrós órát tartott, amitől úgy elfáradtunk, hogy alig bírtunk leszállni a lovakról, és amikor az eszembe jutott, még segítenünk is kellene, végképp elment az életkedvem. Végül, nagy nehezen, kitakarítottunk fejenként, 3-3 boxot és hazaindultunk. Mire hazaértünk, már alkonyodott. Nem, most nem felejtettem el a terepakadályokat azzal a rémisztő házzal, és tálaltam is Emmának a lovaglás lehetőségét, amire először nemet mondott, de egy kis győzködés után, már nyergeltük is Wondroust és Anonymust. Gyorsan még beszóltam a házba anyunak, hogy elmegyünk még egy kicsit, és utána indultunk is. A szerencsénkre a második csoportban lévő lovakat nem edzettük meg annyira, így most is erejük teljében voltak. Gyorsan elértük az erdő szélét, ahol lassabb tempóra váltottunk a fák miatt.
- Hova akarsz menni? – kérdezte gyanakodva Emma, hiszen nem ismerte azt a terepet.
- Meglátod – vigyorogtam rá kajánul.
Be kell, hogy valljam, egy csöppet eltévedtem. Fogalmam sem volt merre megyünk. Talán mégsem volt olyan jó ötlet erre jönni. Szerencsére Emma nem érezte meg rajtam a feszültséget, így egy kissé megnyugodhattam. Lépésbe váltottam és elkezdtem keresgélni az ösvényt, amin megtaláltam a pályát. Nagy mákom volt, mert öt perc után rá is akadtam.
- Nem tán csak eltévedtél? – kérdezte Emma. Valószínűleg látta rajtam, hogy nagy kő esett le a szívemről.
Nem válaszoltam, csak biccentettem a fejemmel, jelezve, hogy kövessen. Hamarosan szélesedett az ösvény, bár én nem gyorsítottam, mert tudtam, itt lesznek a közelben az akadályok és kíváncsi voltam a barátnőm reakciójára. Amint kiértünk a pályának nem nevezhető, poros útra megállítottam Wondroust. Emma is megállt mellettem Anonymussal és kérdőn nézett rám.
- Miért hoztál ide? Ez csak egy sima út. – mondta egy kicsit értetlenkedve.
- Azért ne legyél ennyire vak. – mondtam neki egy kissé sértődötten és kezemmel a távolba mutattam, pont oda ahol egy terepakadály állt.
- Ez az, amire gondolok? – nézett rám örvendezve. Meg sem várta amíg válaszolok, máris beugratta Anonymust vágtába és már az akadály felé tartott. Megszállt a versenyszellem, így hát utána indultam. Wondrous teljesen összeszedetten mégis szélsebesen vágtatott előre. Hamar utol is értük vetélytársainkat. Emma meglepődött ugyan, de abban a pillanatban gyorsabb vágtára ösztönözte lovát. Már csak pár vágtaugrás választott el az akadálytól. Beszámoltam. Egy, kettő, három és… Wondrous elrugaszkodott. Olyan volt mintha repülnénk. Éreztem, hogy a lovam mennyire élvezi ezt a pár másodpercnyi repülést. A következő pillanatban már puhán földet is értünk. Csakis jó pár méter megtétele után tudtam Wondroust megállítani és Emmáék felé fordítani. Amint mellénk értek Wondrous felágaskodott.
- Nyugi kislány. – mondtam nevetve – Te nyertél. – megpaskoltam a nyakát.
- Ugye tudod, hogy erről a helyről nem szokom le egyhamar – nézett rám Emm komolyan.
- Remélem is – mind e ketten elevettük magunkat.
- Van még valami, amit meg szeretnék neked mutatni – mondtam egy kissé komolyabban.
Megfordítottam a lovamat, beugrattam vágtába és célba vettem az öreg házat. A romok öt ugrás után tűntek fel a láthatáron. Egyre közelebb és közelebb értünk a kísértetlakhoz. A ház előtt volt egy vékony fa, ott megálltam és kikötöttem Wondroust. Mire végeztem Emma is odaért és ő is így tett. A szemében vágy égett. Igen kíváncsi természetű volt.
- Megyünk már? – kérdezte türelmetlenkedve
Kivettem a nyeregtáskából egy zseblámpát.
- Hát nem is azért jöttünk el idáig, hogy csak nézzünk. – mondtam.
Emma előttem rohant be a házba, mint egy kíváncsi öt éves. Bent sötét volt, még szerencse hogy hoztam be lámpát. Felkapcsoltam. Fénye bevilágította az egész házat.
- Hideg van bent. – hallottam barátnőm hangját mellőlem.
Lassan elindultunk a ház belseje felé. Előttünk egy kis kandalló állt, benne egy kevés hamuval. Szinte az összes falat beborító polchálózaton régi könyvek és papírok porosodtak. A szoba közepén egy asztalka állt, körülötte minden oldalon ősrégi és poros fotelek és kanapék hevertek feldöntve. A ház két ablakán papír és ruhadarabok árnyékoltak. Oda mentem és leszaggattam a rögtönzött függönyt. Fény áradt be a házacskába. Ebben a megvilágításban nem is tűnt olyan ősréginek a hely.
- Van egy ötletem – mondtam Emma – mi lenne, ha holnap visszajönnénk, és egy kicsit helyrepofoznák. Esetleg még Angelt is elhozhatnánk. Tök jó lenne majd egy búvó helynek, vagy akár a jövőbeli lovasok pihenőhelyének.
- Oké – egyeztem bele lelkendezve. – Akkor most mehetnénk is, mert kezd elég sötét lenni.
Ez volt a végszó. Mind a ketten elindultunk a lovainkhoz. Felszálltunk, beugrattuk őket vágtába, átugrottuk az újonnan felfedezett akadályokat. A megfelelő helyen ráfordultunk az ösvényre. Nemsokára már otthon is voltunk. Gyorsan leszereltük a lovakat.
- Kár hogy menned kell – mondtam egy szomorúan.
- Én is sajnálom, de anya már így is sok engedményt tett. Holnap jövök korán. – ígérte Emm – De most, szia – köszönt el tőlem, és már rohant is a biciklijéhez. Néztem, ahogy lassan eltűnik a szeme elöl. Bevezettem a lovakat a legelőről, megettem és én is bementem enni. Gyorsan megvacsoráztam, megfürödtem és ágyba bújtam. Nem akartam aludni, de akárhogy is küszködtem elnyomott az álom.