2. fejezet

Reggel kipattant a szemem és ránéztem az órára. Reggel?! Inkább hajnal. Te jó ég, még csak fél öt volt. Azt hittem leesek az ágyról úgy meglepődtem. Már világosodott odakint. Éreztem, ahogy Emma mozgolódni kezd mellettem.
- Te jó Isten, Katty! Hétfő van! – visította, miközben röhögve a nyakamba ugrott, még szerencse, hogy meg bírtam magam tartani.
Csak elnevettem magam.
- Hellósztok! – nyílt az ajtó és Criss lépett be rajta felöltözve.
Nagyot néztem, de csak rá vigyorogtam, majd kipattantam az ágyból és rávetettem magam. A derekamnál fogva, röhögve ölelt meg.
- Jó reggelt! – köszönt egy újabb hang, amely Angelé volt.
- Szép napot! – mosolygott ránk anya is, miközben frissen és üdén indult lefelé a lépcsőn.
- Katty! Hétfőő! – ordította öcsém is, miközben felénk szaladt és átölelt.
- Jó reggelt mindenkinek! – kiáltottam boldogan és teljes jó kedvel.
Criss megszeppenve lökött el magától és befogta a fülét.
- Te meg vagy húzatva! – nevetett – Most sípol a fülem miattad! – nézett rám enyhén mérgesen, miközben elfordultam és láttam, hogy barátnőm jön ki felöltözve a fürdőből.
- Hé, csak nyugi! Még csak fél öt van! Mire fel ez a nagy felhajtás? – tettetem a hülyét, de nem bírtam sokáig, nevetnem kellett.
Még nyomtam egy puszit a fiú arcára, aztán felkaptam a tegnap kikészített cuccaimat és elindultam a fürdő felé és bent felöltöztem. Általában negyed óra, vagy minimum tíz perc kell, de most sikeresen, három perc alatt végeztem. Mikor már végeztem kiléptem az ajtón. Barátom és barátnőm hevesen beszélgettek, rám sem bagózva. Ezt kihasználva ugrottam rá Crissre, aki egy ijedt ordítás kíséretében landolt a földön. Röhögő görcsöt kaptam, de nem csak én, hanem Emma is.
- Te tényleg őrült vagy! – mondta nevetve a fiú, miközben lekászálódtam róla.
- Legalább, már nem engem piszkál. – Emma ezzel meg volt elégedve, de amikor kajánul rámosolyodtam hirtelen rájött, hogy tévedett.
Helyzetét Criss mentette meg, mert ő is felállt és mellém sétált, átkarolt a derekamnál fogva és elrángatott a konyhába, de előtte még rákacsintott a barátnőmre, aki tisztes távolságból követett minket. Így mentünk le az ebédlőbe, ahol már javában folyt a beszélgetés és a reggelizés. Mi is helyet foglaltunk.
- Az első gyerekek kilenc körül érkeznek, de még mielőtt bármit csinálunk, mindenkit be kell várni. – vette át újra a teendőket – Aztán, amikor mindenki itt van, jöhet a bemutató és a lovak kiosztása, val…
- Nyugi, anya, minden rendben lesz! – csitítottam kedvesen, mert már vagy ötszázszor elmagyarázta és nem volt idegem még háromszázszor meghallgatni.
Anya mosolyogva bólintott és folytatta az evést. Hamarosan már üres tányérok mellett beszélgettünk tovább órákig, pontosabban fél nyolcig, amikor is Criss, Emma és én kimentünk megetetni. Hátasaink, már méltatlankodva figyeltek minket.  Nem siettünk. Vagy tizenöt perc kellett, ahhoz, hogy minden ló megkapja a kajáját. Borostyán most is hisztizett, kapkodta a fejét, de a többi ló nagyon ügyet sem vetett rá.  Még negyed óra volt, mire a zabagépek megették a nekik szánt adagot. Megindultunk a nyergesbe, levettünk egy-egy vezetőszárat és nyolc után egy kicsivel elkezdtük kivezetni a lovakat. Én Pirkadat, Emma Csoda, Criss pedig Anonymus mellett lépdelt.
- Pontosan hova is fogunk menni terepre? – szólalt meg Criss, amikor a mosó mellett haladtunk el.
- A tereppályára, a völgybe, a fa… - megakadt a szavam és bepánikoltam – Oh, ez nem lehet igaz. – fel sem tűnt, hogy közben magálltam.
- Mi a baj? – Emma értetlenkedve nézett rám.
- A falu! Nem kérdeztük meg Brendont! – mondtam riadtan, mire lefagyott az arcáról a mosoly, miközben nagy levegőt vettem – Elmegyek! – jelentettem ki határozottan.
Lecsatoltam a vezetőszárat lovam kötőfékéről és a nyakába akasztottam. Fellendültem és épp indulni készültem, amikor Criss szólt rám.
- De… de mindjárt jönnek a vendégek! – totálisan bepánikolt, de ilyenkor olyan aranyosan nézett ki.
- Nyugi, sietek. Addig vezessétek ki a lovakat! – adtam ki az utasítást megszakítva saját gondolatmenetemet.
Jelzést adtam Pirkadatnak a megfordulásra és vágtába ugrattam. Ahogy távolodtam éreztem az aggódó tekinteteket, de nem néztem hátra. Hamarosan ráfordultam a homokútra és gyorsabb tempóra ösztökéltem Pirkadatot. Nagy megkönnyebbülésemre nemsokára feltűntek előttünk a Nevada karámjai. Szeretett hátasom már fújtatott, de lendületén éreztem, egyáltalán nem fáradt. A szokottakkal ellentétben, most nem lassítottam, amikor elértem az első karám szélét, csak a mosó előtt pár méterrel adtam meg a megfelelő jelzéseket, így sikerült összeszednem egy pár mérges tekintetet. Pár pillanat kellett csak a megálláshoz, majd leszálltam, kikötöttem lovamat és berontottam az istállóba. Senki? Ezt nem hiszem el. Itt mindig megtaláltuk az oktatót, de persze, hogy most pont nem. Kiszaladtam az pályára, hátha órát tart, de ott csak pár munkás melegítette be a lovakat. Következő utam a fedettbe vezetett, de az előbbiekhez hasonlóan ott sem leltem meg a férfit és mivel mindenki szúrósan nézett rám, nem volt kedvem leállni bájcsevegni egy sort, így visszamentem Pirkadathoz. Épp hozzá tartottam, amikor háromnegyed kilenc után egy kicsivel megláttam Brendont a távolban, amint egy lovat vezet, azon karám felé, ahonnan jöttem. Hanyatt-homlok rohanva tettem meg a maradék utat Pirkadatig, újra a nyakába akasztottam a vezetőszárat, fellendültem rá és még jóformán el sem helyezkedtem már indítottam is el. Először lépésben haladtunk, aztán egyre gyorsítottunk, egészen lassú vágtáig. A megfelelő helyen befordultam, pont akkor, amikor a férfi elindult felém. Meglátott és boldogan integetett, én pedig leléptettem Pirkadatot és még így leszálltam róla, gyorsan megfogtam a kötőfékét és beálltam Brendon mellé.
- Mi járatban errefelé? – nézett rám kíváncsian.
- Ugye ma kezdődik a tábor és egy alkalommal, de lehet, hogy többel is, még nem tudom, be szeretnénk nézni a faluba, de a kerülő út hosszú lóháton, így meg szeretnénk kérdezni, hogy esetleg itt átmehetnénk-e? – vázoltam fel sietve a helyzetet.
- Hát persze. – mosolygott rám, mire én bólintottam és máris szálltam fel a lovamra.
- Köszönöm. – háláltam meg az engedélyét, majd elváltak az útjaink.
Most, hogy lenyugodtam, hagytam Pirkadatot lépni. Csak most jöttem rá, hogy lovam enyhén megizzadt, ennek következtében szőre a testéhez tapadva csillogott.  Nagyon szerettem ezt a látványt, mert olyan, mint ha verseny előtt le lenne fújva szilikonnal. Épp elhagytam az utolsó karám szélét, amikor a távolban a kereszteződésből egy kocsi fordult le a Goodwill Bridge felé. Meresztettem a szememet és nagy nehezen két személyt véltem felfedezni a hátsó ülésen, nagyjából velem egy idősek és éppen nevetgéltek. Elvigyorodtam, de ez nem tartott sokáig, mert leesett a tantusz. Ezek hozzánk jönnek a táborra. Rögtön vágtába ugrattam lovamat. A kereszteződésnél belomboztam az erdőbe, olyan részre, ahol éppen csak ki tudtam venni a kocsit és ők is csak egy árnyként láthatnak. Még szerencse, hogy a Nevada előtt nem vehettek észre. Lovamra bíztam magam, mert a sok ág miatt a sörényébe temettem az arcom.
- Gyerünk kislány, vigyél haza! – dörmögtem a szőrébe, mire éreztem, hogy minden tudását és erejét beleadva, nagy élvezettel halad a Bridge felé.
Hamarosan kivilágosodott minden, és amikor felemeltem a fejem, megláttam a csodálkozó Emmát és Crisst.
- Szólj anyának, mert megjöttek! – hadartam Emmának, miközben ügetésben lecsúsztam lovam hátáról és a nyakán lévő vezetőszárat megfogva lefékeztem, majd rohanva a mosóhoz vezettem.
Emma csak a szemét ráncolva meredt rám.
- Hahó! Hallottad? – rivalltam rá kétségbeesetten, mire beviharzott, de nem sértődött meg.
Gyorsan kikötöttem Pirkadatot és Criss mellé futottam, aki megnyugtatóan rám mosolygott. Gyorsan vettem egy levegőt, amint megláttam befordulni egy kocsit a bekötőn. Gondolataimból egy, a hajamban turkáló kéz szakított ki, majd valami szúrósat szedett ki belőle.
- Mmm… Ezt honnan szedted? – nézett rám szemöldökét felhúzva, amint egy fenyő gallyacskát szedett ki belőle.
Persze, nem is tudhatta, mert Emma jelzett neki, hogy forduljon meg, amikor már kirontottam az erdőből.
- Az erdőbe… - mondtam volna tovább is, de a kocsi lefékezett előttünk, abban a pillanatban, amikor Emma rontott ki anyuval, Bennel és Angellel az oldalán.
Gyorsan mellém robogtak, éppen időben, mert egy fiú és egy lány szállt ki a kocsiból és a fiú indul el elsőnek anya felé.
- Üdv! Dominik Rice. – mosolygott kedvesen, miközben kezét, anya felé nyújtotta.
- Üdvözöllek a Goodwill Bridgen! Susan Floyd vagyok! – hallottam, ahogy anya elmondja a monológját, miközben hangja izgatott volt, nem is kicsit.
A fiú egyre csak közeledett hozzám, és amikor elém ért, én is elmondtam neki a nevemet. Szemem sarkából láttam, ahogy Criss féltékenyen néz a fiúra és majdnem elröhögtem magam. Azonban nem volt túl sok időm ezen rágódni, mert a lány is felénk jött és ő is anyánál kezdte a bemutatkozást, Dominik pedig tőlünk ellépve várakozott rá.
- Leona Horse. – nyújtott kezet a lány is anyunak.
Mindenkin végig ment, majd Dominikhoz sétált. Ott megfordult és újra beszélni kezdett.
- Köszönöm. El sem tudjátok képzelni, mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek ezen a fantasztikus helyen, és itt tölthetek egy teljes hetet. – mondta csillogó szemekkel.
- Mi is örülünk, hogy itt vagytok! – vette át Ang a szót – A bőröndjeiteket nyugodtan rakjátok le a verandára. – igazította útba őket.
- Rendben. – lelkesedett a lány, majd Dominik szakította meg.
- Köszönjük! – vágta közbe, miközben a kocsi felé terelte Leonát.
Criss közelebb húzott magához és átfogta a derekamat és úgy figyelte a táborozókat. Fejemet a vállára hajtottam, ő pedig sajátját az enyémre, így néztük, ahogyan a vendégeink elköszönnek az őket szállító nőtől és csomagjaikat felpakolják a verandára.
- Remélem minden rendben lesz. – suttogta gyengéden a fiú, fejét az enyémről le nem véve.
Dominik kérdőn felénk nézett, így csak egy gyors válaszra futotta.
- Biztosan minden jó lesz. – mosolyogtam magam elé, majd megfogtam Criss kezét és elindultam Leonáék felé.
Mivel a talaj kavicsos volt, hallottam, ahogy mindenki velem tart. Amikor eléjük értünk anya és Angel tovább ment a házba, de Ben és Emma megállt mellettünk.
- Kértek valamit? – kérdezte meg illedelmesen Ben, miközben olyan aranyosan mosolygott, hogy büszke voltam rá, ő a kisöcsém.
- Én semmit, de köszönöm! – Dominik egyenesen Ben szemébe nézett és kedvesen rámosolygott.
- Én viszont megköszönném, ha kaphatnék valamit! – Leona félszegen elmosolyodott, mire Dominik magához húzta a lányt, akinek láthatóan nagyon jól esett a támogatás, bár volt valami megmosolyogni való a fiú viselkedésében, de próbáltam visszafogni magamat.
- Van itthon baracklé, szőlő meg almalé, illetve víz! – gyorsan végiggondoltam mit vettünk az elmúlt napokban, aztán meg, hogy mennyit ittunk meg belőle és végül ennyi lett, majd Benhez fordultam, ha már ő kérdezte meg előbb – Öcsisajt, beszaladsz légyszi? – kiskutya szemeket meresztettem rá, hisz csak akkor esett le hogy hívtam, amikor kimondtam. Még szerencse, hogy nem kezdett el duzzogni, csak elengedte a füle mellett és készségesen beszaladt, de gyorsan meg is érkezett és kedvesen odanyújtotta a poharat a lánynak, aki megköszönte és se perc alatt eltűntette a folyadékot, Ben pedig már ott sem volt. Bement, gondolom anyunak segíteni. Éppen szólásra nyitottam volna a számat, amikor Emma közbevágott.
- Katty, van valami a hajadban! – a saját haján mutatta meg hol keressem azt a kósza gallyacskát, ami még az erdőben tett kirándulásom maradéka. Gyorsan kivettem és megszemléltem. Ahogy gondoltam, egy újabb fenyőgallyat tartottam a kezemben. Kissé elpirultam, majd gyorsan elhajítottam, mintha ezzel meg sem történté tudnám tenni a dolgokat, de hát ez nyilván nem lehetséges.
- Köszi! – adtam hálát rajtam mosolygó barátnőmnek, majd vendégeink felé fordultam – Van kedvetek körül nézni? Persze, csak ha nem bánjátok, hogy mindent kétszer hallotok! – igazából már tűkön ülve vártam, mit fognak szólni a helyhez az ide érkezők, így nem hagyhattam ki a lehetőséget.
- Persze! – a két hang szinte egyszerre szólalt meg, majd egymásra néztek és elmosolyodtak. Valamit még Leona mondott Dominiknak, de azt nem is hallottam – Akkor gyertek! – intettem nekik, majd elindultam az istálló felé. Út közben Criss összekulcsolta az ujjainkat, ahogy már meg volt szokva, Emma pedig izgatottan sétált mellettünk. Nem kellett hátranéznem, hogy követnek-e hiszen a kavicsok csikorgása mindent elárult. Megvártam, amíg mellénk érnek, majd feltettem az egyik kérdést, amit tényleg nem tudtam.
- És pontosan honnan is jötteteket?
- Honnan? Filerből. Innen körülbelül két óra. – vágta rá egyből, bár hangja kedves volt, mégis izgatottság csendült benne, ami engem is lázba hozott. Tulajdonképpen csak most kezdett leesni a tudat, hogy itt a tábor, elkezdődött és ők Filerből jöttek idáig és… Na álljunk csak meg egy szóra. Meglepetten fordultam hátra.
- Igen, tudom. A vásárban szoktunk lovat venni. – nem is tudtam volna leplezni meglepettségemet, bár ez a kellemesebbik fajta volt. El sem hiszem, hogy tulajdonképpen lehet, hogy elmentünk már egymás mellett, csak nem figyeltünk fel rá. Ez azért elég érdekes, legalábbis a részemről biztosan az.
- Igen. Bár én eléggé a határán lakom, de az is Filer. – tette hozzá Dominik is, mintegy megerősítés képpen.
Épp válaszolni akartam, amikor a mosó előtt haladtunk el és csak most esett le, hogy szemem fénye a nagy rohanásban a mosón felejtődött. Áh, dehogy, egy kicsit sem izgulok. Én soha nem is izgultam, nem is tudtam mi az, hogy izgulni, de mondjuk nem is olyan rossz érzés… Érzem, ahogy az adrenalin vágtat az ereimben és minden egyes porcikám várja, hogy végre elkezdhessük a programot. Nem mintha Leonáék nem lennének kellemes táraság, de én még akkor is ezt mondanám, ha csak Crissel lennék kettesben, azon a gyönyörű mezőn. Criss és Emma egész végig szótlanul sétáltak mellettem, de így is éreztem rajtuk a feszültséget. Emma az ujjait tördelte és láttam, hogy lélekben igen messze jár, Criss pedig akaratlanul is szorosabban fogta kezemet, de nem akartam rászólni, mivel ezzel kizökkentettem volna őt saját világából, meg hát amúgy is külső szemlélő nem igazán vehette észre a dolgokat. Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy velük lehetek és velük élhetem át életem talán legszebb nyarát, meg persze egyetlen kincsemmel, aki még mindig ott várakozott árván, így hiába hagytam volna még a fiút merengeni, kitéptem kezemet a szorításából és lovamhoz siettem.
- Bocsi, kicsim! Megyünk is a legelőre! – gügyögtem neki, mintha csak valami kisgyerek lenne, miközben a vezetőszáron kötött csomóval ügyködtem. Végül sikeresen megadta magát. Éppen indultam volna el a legelő felé, ahova eredetileg is tartottunk, csakhogy egy kedves – de most tényleg kedves – gondolat futott át az agyamon.
- Fel akartok ülni? – kérdeztem boldogan, kissé túlpörögve. Azt hiszem, olyan vagyok, mint aki megivott vagy húsz kávét, meg vagy ötven energiaitalt, mondjuk az biztos, hogy semmivel sem lehetne kiütni.
Leonán látszott, hogy meglepetésként érte az ajánlat, de nagyon tetszett neki Pirkadat, de ugyan ez volt elmondható Dominikra is, csakhogy visszatartotta lelkesedését a lány miatt. Édesek voltak ketten, ahogy mindig figyeltek egymásra és mindenben támogatták egymást és egy percre eszembe jutottunk Emmával. Na, jó nem, vagyis vele is, de először Crissre gondoltam, aztán barátnőmre, aki szintén mindig kitart mellettem, mindenben benne van és minden rossz tulajdonságommal együtt eltűr, még az ébresztéseimet is, ami hozzá teszem azért nem kis szó.
- Szabad? – Leona tette meg hát az első lépést, bár kicsit bizonytalanul, de már most azt érzem, hogy még sok kalandban lesz részünk közösen.
- Persze, gyertek csak! – reakcióján mosolyognom kellett, meg hát alapból is ott ült az a levakarhatatlan vigyor az arcomon. Öröm volt nézni, hogy a lány szinte röpült a levegőben, miközben felénk jött. Volt valami a mozgásában, ami egyszerre sugallt óvatosságot és lendületet is, majd amikor mellénk ért végigsimított a ló fején, Pirkadat pedig ezt elégedetten vette tudomásul. Igazából néha olyan érzésem van, hogy a haspók bárkire szívesen lecserélne, aki sok kaját ad neki és folyton mellette van, de ahogy rám néz, mindig nevetnem kell hülyeségemen, hisz a szeme tele van barátsággal, figyelemmel, játékossággal és mégis mindig úgy vigyáz rám, mintha az élete függne tőle. Mi sem természetesebb, mint hogy elmondjam ő álmaim lova.
- Hogy hívják? – gondolataimból a lány kérdő tekintete és hangja szakított ki.
- Pirkadat! – mondtam büszkén, majd átcikázott a fejemben egy halom más név is, ahogy a mindennapokban szoktam nevezni – Vagy Pöttöm, Kincsem… - elnevettem magam, amikor leesett, hogy java részt nem is így szoktam hívni és egy kicsit kínosan éreztem magam, mikor visszagondoltam, mennyit gügyögök vele. De hát lóbolondok vesznek körül nem?! És ez természetes ilyen körökben. Mindenkinek van pár a lovának címzett szava, legalábbis szerintem. Lehet olyan embernek, aki nem ismeri annyira ezeket a csodás teremtményeket, mint mi, furának tűnhet, de mi meg vagyunk győződve arról, - sőtmitöbb tudjuk – hogy hátasaink mindent megértenek, amit mondunk, csak nem biztos, hogy figyelembe is veszik azt. Igen, határozottan így van. Körül néztem, hogy még jobban meggyőzzem magam, ami sikerült is látva barátaim tekintetét, ahogy Pirkadatra néznek és ekkor akadt meg Dominikon is a szemem, amint csak állt ott.
- Dominik, jössz? – intettem egy kicsit fejemmel Pirkadat felé, mire mosolyogva bólintott.
- Megyek! – mosolyogva bólintott és ő is mellénk szegődött. Hangját ugyan az az izgalom lengte be, mint Leonáét. Megfogtam az én egyetlenem kötőfékjét, amíg megvártam, hogy felszálljanak és kényelembe helyezzék magukat. Pirkadat egy kicsit meglepődött ugyan a váratlan súly hatására - és becsmérlő szemekkel nézett rám, mintha azt mondta volna „Ugye ez csak egy rossz vicc!” – de nem igazán reagált rá semmit, hisz szerintem pontosan tudta, hogy már tekintetéből is megértettem, illetve nagyon oka sem lett volna ellenszegülni és azzal kiváltani egy alapos szidást és hát a hátán ülő lovasokat is védte, mert az én egyetlenemnek aranyból van a szíve. Kivétel amikor nem, de hát a kivételek erősítik a szabályt és mindenkinek lehetnek rossz napjai is, ami főleg akkor nem baj, ha nincsen túl sok belőlük. Amint megkaptam az „engedélyt” Leonáéktól az indulásra lábaimat egymás után pakolva haladtam előre, lovam pedig készségesen követett, mintha más dolga sem lenne. Utunk a karám felé vezetett, majd mikor elhagytuk az istállót és a szemünk elé tárultak a legelők tovább kérdezősködtem.
- Mióta lovagoltok? – közben igyekeztem nem elmélyülni a gondolataimban, pedig nem egyszer majdnem sikerült, amikor megpillantottam egy-egy lovat a távolban legelészni. Mind békés volt és nyugodt és csakis az evésen járt az eszük, amit mi holnap – sőt már ma délután – meg fogunk szakítani.
- Én öt éves korom óta.
- Én tíz éves koromban kezdtem, de már elég jól megy. – érkezett először Leona, majd Dominik válasza.
Mosolyogva bólintottam, bár ebből ők csupán a biccentést láthatták. Mindeközben elértük a gyönyörű, selymes füvű legelőt, amely egészen a fákig nyúlik be, ezzel árnyékot adva a lovaknak a déli hőségben. Megállítottam hát Pirkadatot és megvártam, amíg lovasai leszállnak róla. Éreztem a lovam mozgásán, hogy már nagyon várja, hogy ott rágcsálja a friss füvet, az egyre bővülő ménesével, nagyokat horkantgatott ahányszor csak belegondolt, hogy már közel a cél, ezért nem is várakoztattam tovább leakasztottam a karámfát, bevezettem őt, majd visszatettem az ajtót. Édes kis manóm már türelmetlenül toporgott mellettem, mint egy sajtkukac, azonban úgy voltam vele, hogy valahogy közelebb kell csalnom, vagy inkább terelnem a lovakat, így még egy kicsit várnia kellett a szabadságra. Leakasztottam a vezetőszárat a kötőfékjéről és még mielőtt útnak indult volna gyorsan a nyakába akasztottam és felpattantam rá. Még lovassal a hátán sem nagyon kellett ösztönözni, hogy elinduljon. Érezte, hogy biztonságosan ülök, így teljes sebességgel lőtt ki, még irányítanom sem kellett mindaddig, amíg el nem értük a ménest. A lovak nagy része rögtön felkapta a fejét, viszont volt pár, amelyik csak akkor, amikor elkezdtem kurjongatva, meg cuppogva terelni őket és egyre többen iramodtak neki. Pirkadatnak ma már másodszor éreztem bordáinak heves mozgását az izgatottság miatt, de most sem volt fáradt, sőt szerintem most még jobban élvezte a dolgot, mint reggel. Olyan volt, mintha olvasott volna a gondolataimban és megtette, amire kértem még mielőtt tudatosan jelet adtam volna rá. Wondrous is figyel ugyan minden jelemre, de ő még nem olvas a gondolataimban, viszont Pirkadattal tényleg olyan, mintha egyek lennénk.
Kis szenvedés árán ugyan, de végül sikeresen a kapuhoz tereltem a csapatot. Amikor már mindenki lefékezett én is visszafogtam lovamat, aki azonnal lehajolt legelni, csakúgy, mint a többiek. Meleg szívvel szálltam le róla, leakasztottam a nyakából a vezetőszárat, majd a fejéről a kötőféket és így indultam meg a karámfa felé, majd felültem arra. Intettem az engem bámuló Leonáéknak, hogy jöjjenek ide, ugyanis nem hiába dolgoztam. Az egésznek az volt a célja, hogy be tudjam nekik mutatni a lovakat. Rögtön így is tettek, és mellém ültek.
- Ügyesen lovagolsz! – Leona egy darabig engem nézett egy mosollyal az arcán.
- Köszi! – jól esett a dicséret, bár őszintén én nem így voltam vele. Tudtam, van még hova fejlődnöm. – Ti sem vagytok rosszak! – ugyan még nem nagyon láttam őket lovon azért lehet látni, ki mennyire magabiztos, hogyan ül és egyebek, róluk pedig ezek alapján nem mondanám, hogy olyan nagyon rosszak lennének. Visszatértem előbbi gondolatomhoz, hiszen amennyire ismerem a hátasainkat, csak akkor vannak ilyen közel hozzánk, ha vacsoraidő közeledik, hiszen szegények nem ettek egész nap, így majd éhen pusztulnak. Ilyenkor persze nagy lendülettel és hévvel indulnak el befelé is, hogy minél hamarabb belekóstolhassanak az esti zabadagjukba, majd elropogtathassanak egy kis szénát, mely maximum pár óráig foglalja le őket.
- Nos, amíg el nem mennek… Ő Dallam, mellette a dagadtabb Queen… - végigmondtam mindegyik nevét, miközben mutogattam is, hogy a szóhoz képet is tudjanak társítani. Érdekesnek tartottam, ahogy néhányan egymáshoz simulnak, mások pedig távolabb állnak, mégis, amikor hidegebbre fordul az idő, egy nagy csoportba tömörülve fogják melegíteni egymást, hogy ne fázzanak annyira. Hirtelen egy, pontosabban két kezet éreztem a derekamon, ami visszarántott a valóságba, mivel az ujjak mozogni kezdtek ezzel előhozva belőlem a röhögést. Egyből tudtam kihez van szerencsém, de nagyon nem szeretem, ha valaki csikiz. Na, például ez is egy érdekes dolog, hiszen nagyon zavar, de mégis nevetnem kell rajta. Jajgatva próbáltam meg lefejteni a kezeket derekamról, hogy végre abbamaradjon kínzásom és egy idő után sikerült is.
- Gonosz vagy! – kiáltottam röhögve egyenesen Criss felé. Légzésem egyenetlen volt és zihálva vettem a levegőt is, mivel nevetés közben mindet kiszorítottam magamból. Én ugyan már nagyjából abbahagytam a nevetést, de Emma szinte a földön fetrengve röhögött, szeme pedig elégedetten csillogott és ekkor leesett minden. Ha a kezembe lett volna egy mamusz, vagy egy párna, biztosan megdobtam volna, de sajnos ilyen még a közelembe sem volt.
- Miért nem te jössz és csikizel meg, hm? – kérdeztem még mindig nevetve, de próbáltam szúrósan nézni rá, nem nagyon ment. Igen, határozottan örülök, hogy ő itt van velem. Nélküle valószínű már halálra untam volna magam és most ismételten nem Leonáékra gondolok, hanem csak úgy átlagosan, a mindennapokra.
- Azért mert nekem nem vagy csikis! – nyújtotta rám a nyelvét, mire újra felkacagtam, de ő sem bírta tovább. Ha nem lennének itt mások is, most lenne az, hogy sírva fetrengenénk a földön, bolondok vagyunk, de hát Leonáékat csak nem akartuk megijeszteni, mert szerintem sikítva futnának el, ha most megtudnák milyenek is vagyunk mi együtt. Majd szépen lassan megtudják, annyi bőven elég lesz, bár ki tudja… Hallottam, ahogy ők is bekapcsolódnak a nevetésbe, ezzel pedig tőlünk visszhangzott az egész telek.
- Vagyis nem vagy mindenkinek csikis? – csúszott ki a lány száján a mondat, de nem nagyon bánta, én pedig miért is sértődtem volna meg.
- Nem. Idáig csak ő tud megcsikizni! – rosszalló tekintetet erőltettem magamra és a fiúra irányítottam, miközben ő felmászott mellém. Igazából nem is kellett sok idő, hogy egymásra találjunk. Rengeteget nevetünk, és sok időt töltünk együtt, talán többet is, mint kellene, de persze ezt Emma csak akkor teszi szóvá, ha csipkelődni akar, vagy tényleg nagyon elhanyagolom, de akkor sem mérges rám, csupán egy tényt közöl, amiért nagyon hálás vagyok neki. Hárman is nagyon sokat szoktunk kirándulni. Oh és közös heppjük, hogy az ÉN fürdőszobámban fürdenek, amikor a házban még van kettő… Na, de mindegy is.
- Jajj! Te csak ne hisztizz! Nem tudod, hogy milyen az, amikor egy embert mindenki meg tud csikizni! – vágta be a műdurcit barátnőm. A másik, aminek Emmával a művészei vagyunk, hogy minden egyes kis dolgon össze tudunk kapni, vagy le tudunk ragadni egy jelentéktelen storynál is, kivesézve annak minden egyes pillanatát. Az ilyeneket imádom. Figyelmemet jelenleg az kötötte le, hogy Dominik félve vonja magához közel Leonát, amint Criss felült. Tényleg aranyosak voltak és teljesen összeillettek, de tudtam, hogy ennek nem lesz túl jó vége, ha így folytatják. Minden esetre a lány nem nagyon értékelte Dominik ezen mozdulatát. Azt hiszem, hogy ha Criss is elkezd így viselkedni, akkor leállok vele átbeszélni a dolgokat, mert én ebbe tuti beleőrülnék. Segíteni szerettem volna Leonának, így gyorsan kitaláltam egy ötletet.
- Lányok, mutatni akarok valamit! – Tekintetem megkereste a másik két lányét, majd elkezdtem lekászálódni a karámfáról. Ők értették a célzást, bár Emmának kicsit lassan esett le a dolog. Megvártam, míg mellém érnek majd elindultam. Láttam, hogy Crissnek nagyon nem tetszik ez a dolog és utánunk akart indulni, de még azelőtt megállítottam, amíg a lábát a földre tette volna.
- Nos két választásod van! Vagy süket vagy, de az is lehet, hogy lány! – kissé szigorúan néztem rá, hiszen minden áron velünk akart jönni, elengedve a füle mellett, amit mondtam. Kijelentésemre Emma elnevette magát, a fiú pedig morgolódva visszafordult. Lehet, most egy kicsit megbántottam azzal, hogy itt kell maradnia, de tényleg szeretném, hogy jól kijöjjenek egymással, az pedig addig nem lehetséges, amíg nem beszélnek egymással. Beharaptam a számat, nehogy elnevessem magam, amint az istállóhoz közeledtünk, hiszen az onnan nyíló ablakok tökéletes kilátást biztosítanak a legelőre. Őszintén reméltem, hogy beválik a tervem és kíváncsi is voltam, így amikor beértünk az istállóba rögtön feltettem a „nagy” kérdést.
- Ablakok? – kérdeztem izgatottan, bár nem is tudom minek, hiszen nem vártam meg a választ, csak bevonultam egy boxba és onnan néztem ki az üvegen keresztül, óvatosan nehogy észrevegyenek minket, majd feszülten kezdtem figyelni. Nem hallatszódott más, csakis izgatott lélegzetvételünk. Criss a lovakat nézte, bár néha lopva Dominikra pillantott, mintha csak azt fontolgatná, hogy mit is mondhatna, végül mégis a másik fiú törte meg a feszült csendet.
- Jól… jól lovagolsz? – ez most komoly?! Azt hittem helyben nevetésben török ki, így megint rá kellett harapni a számra, hogy kibírjam. Ha így haladnak esküszöm, hogy nem fogok sokáig kitartani. Szerencsére Criss nem gondolta érdekesnek a kérdést, ez már csak abból is látszott, hogy mosolyogva a másik fiú felé fordult, hála Istennek.
- Katty szerint igen! Szerintem… szerintem viszont nem. – vonta meg a vállát. Ez érdekes. Szerintem tényleg nagyon tehetséges lovas, de mondjuk én magamról is azt gondolom, hogy nem megy valami fényesen a dolog, pedig szinte mindenki az ellenkezőjét mondja. Fura.
- Értem! – Dominik válasza rövid volt és tömör, de legalább utána nem volt akkora szünet – Egyszer megnéznélek. – Criss felé fordult. A baj az, hogy arcát nem tudtam teljesen kivenni, mert az üveg pont ennél a résznél koszos volt és ez zavart – Vagy egyszer együtt lovagolni. – hát annyit mondhatok, hogy abban lesz része bőven, mivel rengeteget fogunk túrázni, csak akkor nehogy az legyen a vége, hogy nem akarta ő ezt, de mondjuk, ezt nem nagyon hiszem. Észre sem vettem, mennyire erősen harapdáltam ajkamat. Szemem sarkából láttam, hogy Emma pedig az orrát fogja be, neki ez egy hatásos módszer nevetés ellen, nekem viszont már kevésbé…
- Hát ha minden áron meg akarsz vakulni! – szólalt meg végül Criss és bár az ablak piszkos volt, még így is láttam, hogy a nevetés kerülgeti. A válla finoman megrázkódott az izmait pedig feszesen tartotta.
- Annyira nem lehet szörnyű! – Dominiknak egy gyors válaszra, majd egy témaváltásra futotta, ami egy kicsit túl gyors volt – Hol vannak már a lányok? – olyan hirtelen mozdulattal fordult erre, hogy alig volt időnk lebukni és még így is félő, hogy meglátott, bár annak ellenére, mindhárman a nevetéssel küszködtünk. Egy kis időbe telt mire összeszedtük magunkat, de nem nagyon akaródzott kimenni, de csak sikerült elindulni és amikor az ajtóba értünk beszélni kezdtem, mintha a világ legtermészetesebb dolgát csináltunk volna, nem pedig leskelődtünk.
- És milyen a suli? Mármint milyen volt? Érted. – mosolyogtam a lehető legtermészetesebben Leonára, akinek szerencsére leesett, hogy hirtelen mi lett olyan fontos az iskolában.
- Kibírható. Csak ez a szó illik rá.
- Értem. – nagyon mást nem tudtam mondani. Őszintén szólva nekem nagyon tetszik a lány stílusa és hogy ilyen nyitott. És ezen gondolkodva megint belém hasított, hogy vajon a többiek milyenek lesznek? Barátságosak? Vagy inkább visszavonulók? És mi lesz, ha valami balul sül el?
És végszóra begördült a következő kocsi is. 

- Köszöntünk mindenkit a Goodwill Bridgen! Örülök, hogy eljöttetek ide, és remélem, jól fogjátok magatokat érezni. Na de most vágjunk is bele! Két csapatot alakítunk ki. Figyelembe vettük, hogy ki-kivel érkezett. Nos...  Leona Horse, Dominik Rice, Mark és Mikel Leaves, valamint Reina Eddy fogja alkotni a kék csapatot, Martha Adlard, Naomi Badley, Olga Cobbald, Pamela Oddols, és Sasha Rainbow pedig értelemszerűen a pirosat. Mind a két csapat kap egy vezetőt, akik elmagyarázzák a feladatokat, tippeket adnak. Kiemelem, ők csak segítenek, tehát nem számít a versenyeken, ha ők nyernek. A kék csapatnak Katty, a pirosnak pedig Emma lesz a vezetője. Angel összefog mindenkit, tehát hozzá is forduljatok bátran, ha kérdésetek van. - anya befejezte igen hosszúra nyúlt monológját, mialatt engem már megevett az unalom, mert már minimum egy tucatszor hallottam, de azért jó volt nézni, ahogy a táborozók, szinte itták a szavát.
- Szintén üdvözlök mindenkit nálunk, remélem, nagyon jól fogjátok érezni magatokat! – Ang vette át a szót, egy mosollyal az arcán, de nem is figyeltem tovább, inkább Crissre néztem, aki szintén türelmetlenül toporgott.
- Nem akarom ezt még egyszer végighallgatni! – morogta Emma is, mire majdnem majd nem röhögésben törtem ki, de inkább csak némán megráztam a fejem. Igen, anyuék egymás után próbálták el, előttünk, de valamit mindig változtattak, úgyhogy hallgathattuk végig még egyszer őket. Gondolataim más felé keringtek. Pirkadaton ültem és vágtattunk a végtelen, zöld füvű mezőn, nyomomba Crissel és barátnőmmel, merthogy versenyt futottunk. Élveztem a paták tompa puffanását és az erőt, melyet lovam képviselt. A hajamba belekapott a szél, a szemem pedig a hűvöstől megtelt könnyel és lassan egy könnycsepp húzott csíkot az arcomra. Pirkadat sörénye néha az arcomba csapódott, ezzel viszkető érzést váltva ki bőrömből, de nem is foglalkoztam vele, csak a cél érdekelt, aztán… aztán az szakított ki a gondolatmenetemből, hogy Emma finoman a könyökével megbökte a karomat, majd arrébb állt és ekkor leesett, hogy hol is vagyok, na meg az, hogy oda kellene figyelnem, így én is követtem példáját és gyorsan a kezemre kötöttem a kendőmet. El sem hittem, hogy túléltem a kezdeti izgalmakat meg a felkészülés apró, de mégis fárasztó szösszeneteit, pedig így volt igaz. Mindenki épségben megérkezett, mind a tíz táborlakó, és most a bőröndjükért indultak, majd újra felénk jöttek, amint a kezükben tartották a nehéznek tűnő tárgyakat. Éreztem, valaki engem bámul, a kíváncsiskodó tekintetét a tarkómon, amint mintha lyukat égetne bele és a szemem sarkából láttam, hogy ez a személy nem más, mint Mikel a Leaves testvérpár egyik tagja, de nem foglalkoztam vele, hiszen volt jobb dolgom is, na meg annyira izgultam, hogy az már szinte ijesztő volt. Egész végig, ott ült az a levakarhatatlan mosoly az arcomon, még akkor is, amikor unatkoztam, így kicsit olyan voltam, mint egy robot, akinek ez van beprogramozva. De én nem akarok robot lenni! De akkor miért nem tudom abbahagyni a mosolygást?! Erőlködtem, de csak nem sikerült. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a nevemet hallom. Gyorsan felkaptam a fejem és Angelre néztem, aki most mondta ki az utolsó szavakat, majd bólintott egyet felénk, mi pedig tudtuk is a feladatunkat. Eddig is ennyire idegesítően csikorogtak a kavicsok, vagy csak most tűnik annak? Minden estre a nagy tömeg és a közeledő bemutató hatására a gyomrom görcsbe rándult. Mondhatni, Criss vezettet el engem kézen fogva a bungalókig, hiszen én egy cseppet sem figyeltem, így simán megeshetett volna, hogy nekimegyek valaminek. Reméltem, azért nem tűntem túl szétszórtnak. Próbáltam nem arra gondolni, hogy hamarosan elő kell adnunk egy „gyakorlatot” egy halom idegen embernek, ráadásul zenére. Annyi minden történhet. Valamelyik ló ellen szegül, vagy megijed, vagy nem is tudom, de annyira be vagyok parázva. Majdnem a hajamat téptem, minden egyes lépésemnél, hiszen a kavicsok a talpam alatt hangos, nyikorgó hangot adtak ki. Nem eshetnénk túl most a dolgon? Katty, koncentrálj! Éppen időben kaptam észbe, mert már a bungalók előtt jártunk. Nagy levegőt vettem és felcaplattam a kék ház verandájára és megvártam, amíg mindenki követi a példámat, majd szólásra nyitottam a számat.
- Nos, akkor itt is lennénk! Itt fogtok lakni. A házban két fürdő van egy a lányok, egy pedig a fiúk részére. Mindenkinek lesz egy külön szekrénye, melyre rá lehet írni a neveteket, illetve találtok egy kis meglepetést is bennük. Van egy közös szekrény is, itt találhattok paplanokat és egyéb más dolgokat, amikre szükségetek lehet. A fürdőkben minden van, ami kellhet, az ágyakat úgy osztjátok be, ahogy akarjátok, de veszekedés ne legyen belőle! A ponttáblázatra minden nap végén fel lesznek víve a pontok, bár erről majd később bővebben. - hadartam el egy szuszra, miközben hevesen mutogattam. Emlékeimben eleven élt a kis ház meleg, barna színe és a fa jellegzetes illata. Mindig is szerettem ezt az illatot, de legfőképpen a fenyőét, mert az belengte az egész szobát. - Egyelőre ennyi lenne. A kulcsok nálam lesznek. – a kulcsot egy egyszerű mozdulattal a zárba illesztettem és elfordítottam, de még nem nyitottam ki az ajtót, had húzzam az agyukat egy kicsit. Érdekes, annyira izgulok, hogy nagyon másra nem is tudok figyelni, csak azokra a feladatokra, melyeket meg kell csinálnom Wondrous hátán, de a gonoszkodás még így is megy. Hm… Rendkívül érdekes…
- Nos, akkor, rendezkedjetek be, illetve a helyetekben felvennék valami kényelmeset, mert ebéd előtt várható lovaglás! – először az jutott az eszembe, hogy nem is mondom el nekik, de hát akkor lehet, hogy farmerba, vagy valami kényelmetlen csőnadrágba ülnének fel, ami nem biztos, hogy jó ötlet, úgyhogy végül máshogy döntöttem, és még így is elég titokzatos voltam, reméljük – Tizenegykor találkozunk a téren! – fejeztem be véglegesen a beszédemet, majd egy boldog mosollyal arrébb álltam, ezzel helyet hagyva nekik, hogy bemehessenek. Legszívesebben utánuk rohantam volna és végigkérdezgettem volna őket, hogy: „Hogy tetszik?” „Biztosan nem kicsi az ágy?” „Biztosan tiszta minden?” és ehhez hasonlók, de határozottan eldöntöttem, hogy nem teszem meg, mert akkor én lennék a világ legnagyobb bolondja, így inkább becsuktam az ajtót és Emmával meg Crissel az oldalamon elindultam vissza az istállóhoz, hogy felszerelhessük a lovakat és kellően bemelegítsünk. Wondrous nyugodtan tűrte, hogy felrakjam rá a nyerget, majd a kantárt. Pirkadatra teljes versenyfelszerelés került, Csodára pedig egy kötőfék, ami csak ahhoz kellett, hogy a lovat vezetni lehessen. Felbattyogtunk a pályára és Angel vezetésével elkezdtük. Mindent újra elmondott mire kell figyelnünk, majd még egyszer utoljára megnéztük a nehezebb elemeket.
- Katty! Állítsd az öklöd, és nyugodtan szedd össze jobban a lovat, hogy jobban aktivizálja a hátulját! – mondta, amikor elkezdtem vágtázni. Wond finoman támaszkodott a zablára ezzel egy kis húzást gyakorolva a kezemre. – Csinálj pár hajlítást jobb kézre, mert arra most egy kicsit feszesebb! – ez volt az utolsó tanácsa, mielőtt Crisshez fordult. Már megszoktam, hogy nem reagálok semmit, mert néha olyan gyorsan mondja az információkat, hogy bólintani sincsen időm. Éreztem, ahogy egyre lazább lesz jobb kézre is, miután lépésben és ügetésben is csináltunk kisebb nagyobb köröket és körben váltsokat. Tizenegy előtt egy tíz perccel Angel kiadta az utasítást a lépésre, majd a leszállásra, így mire a többiek ide jöttek, már a pályát körülvevő fasor takarásában álltunk.
- Szerintetek milyen lesz? – kérdezte izgatott hangon Emma, miközben leállíthatatlanul masszírozta Csoda üstökét és bár ez neki az idegessége levezetésére szolgált, a ló majdnem bealudt tőle.
- A lényeg az, hogy ti élvezzétek! – Szólalt meg Angel, aki nekünk háttal állt és azt nézte, jön-e valaki és most is csak a fejét fordította felénk, majd újra a pálya másik felére koncentrált. Mindenki egyet értően bólintott, bár ezt ő nem láthatta. Engem valamelyest megnyugtatott, hogy hallottam Wond egyenletes légzését és nyugalmat sugárzó megjelenése biztosított, semmi rossz nem történhet. Nagyon boldog vagyok, hogy anya végül is megvette és ilyen jó ló lett belőle, bár az az érzésem, hogy Angel kerüli. Nem tudom pontosan milyen emlékei is lehetnek róla, de szerintem ezt meg kellene „beszélniük”. Nem vagyok őrült, mert így fejezem ki magam, de szerintem tényleg rájuk férne egy kis kettesben töltött idő, csak úgy, mint Adammel. Jut eszembe, a férfi megígérte, hogy az este benéz, ha nem is vacsorára, de a tábortűzre biztos. Kíváncsi leszek végül mi fog történni, mert Angel úgy viselkedik, mintha ez előtt nem is ismerte volna. Olyan, mint a filmekben. Összevesztek és most úgy tesznek, mintha nem is történt volna soha semmi köztük és ez Crisst is eléggé zavarja.
- Amúgy nem is gondoltam volna, hogy Mark is itt lesz! – szólalt meg Emma. Hirtelen nem is esett le miről beszél, de Criss is értetlenül nézett vissza – Na! Ne vicceljetek! Most komolyan nem emlékeztek rá? – már félig meddig röhögött és alig lehetett érteni mit mond, engem pedig egyre jobban idegesített, hogy nem tudtam miről beszél. A mellettem ácsorgó fiúval együtt ráztuk meg a fejünket, ami miatt barátnőm csak még jobban nevetett, majd egy kicsit lenyugodott és végre, valahára kibökte, mire is gondol.
- Egyszer, amikor átmentünk a Nevadába, ő is ott volt! – újra előtört belőle a nevetés, csoda, hogy nem zengett tőle a telek, még az volt a szerencsénk, hogy a fák tompították a hangját – Katty, emlékszel? Azt hitte, hogy testvérek vagyunk! – ez volt az utolsó szó, amit ki bírt nyögni a totális röhögő görcse előtt. Nem tudom, mi van most vele. Persze szokott nevetni, nem is keveset, én meg vele hülyülök, de ezen nem tudom mi annyira vicces. Egy darabig még erőltettem elmém, hogy megtaláljam azt a bizonyos, pillanatot, amire gondol, aztán végre leesett, megvilágosodtam.
- Nah! Jó nagyon koppant mind kettőtöknek! – egy levegővétel után bepréselte, majd elkezdett megnyugodni. Az ijesztő idő közben az volt, hogy Csoda is olyan megvető szemekkel nézett ránk, mintha pontosan tudná, miről is beszélünk. Kicsit meglepődök mindig, hogy mennyire megvan az összhang ló és lovasa között, mintha csak Emmát látnám ló alakban. De igazuk is volt. Hogy nem jutott eszembe, már amikor megláttam. De azért abban a pillanatban nem éreztem valami viccesnek a dolgot.
- Itt vannak! – szólalt meg hirtelen Angel és olyan arccal meredt ránk, mintha csak azt mondta volna „Most ez nagyon nem helyén való viselkedés!”.
Mindenki rögtön komoly arcra váltott, de nem biztos, hogy a nő kifejezése miatt, inkább az aggasztott mindenkit, hogy elérkezett az ideje a bemutatónak. Azért nagy nyomás volt rajtunk, mert ha elszúrjuk, az nagyon gáz, hiszen ez lesz az első bemutatkozásunk nekik és milyen lenne, ha azt látnák, hogy egy olyan helyre jöttek, ahol lovagolni sem tudnak. Angel végül szó nélkül indult el, de látszott rajta, hogy ő is izgul. Kissé gyorsabban szedte a lábait és kezei enyhén remegtek, így tűnt el a szemünk elől. Innentől síri csendben figyeltünk, minden egyes pisszenést, hogy halljuk, mikor jövünk mi, de így is csak hangfoszlányok jutottak el hozzánk. Szerencsére ez elég is volt. A megbeszélt időpontban kiléptünk a figyelő tekintetek elől menedéket adó fák mögül és egyszerre indultunk el. Az előbbi jókedvnek, nyoma sem maradt, feszültség és idegesség telepedett ránk, amit a lovak is észrevettek. A nehéz rész csupán addig tartott, amíg nem voltunk lovon, hisz utána már a hátasainknak szenteltük minden figyelmünket. Kicsit rossz volt, hogy nem Pirkadaton lovagoltam, de Wondot is nagyon szerettem és segített megnyugodni. Nem is emlékeztem rá, mit csináltam pontosan, csak élveztem a lovon töltött időt, bár így visszagondolva azért meg tudnám mondani a hibáimat. Éreztem, ahogy Wondrous támogat és figyeli minden rezdülésemet. Még mindig nagyon lenyűgözött a lendülete és mozgása és még fönt ülve is úgy éreztem, mintha minden egyes mozdulatot játszi könnyedséggel megtenne, pedig tudom, hogy nagyon nem így volt. Azt a nagy testet mozgatni is kellett… Arra eszméltem fel, hogy egyszer csak már ott állunk középen, mivel végeztünk. Újra rám tört az izgalom, bár nem tudom miért, hiszen befejeztük, most már nem tudunk rajta változtatni. Mindenem remegni kezdett, de azért még oda bírtam figyelni a többiekre is. Nagy megkönnyebbülés volt kisétálni a pályáról, bár amint elindultunk le, már kiült az arcomra egy elégedett mosoly. Csak most tudatosult bennem, hogy igen, sikerült és kezdtek a fejembe eljutni az információk, például az, hogy mennyivel fáradtabb vagyok, hisz már nem áradt úgy bennem az adrenalin, mint eddig. Kint, a fák mögött leszálltunk a lovakról és szinte egyből lepacsiztunk.
- Sikerült! – visította Emma, én pedig végre őszintén felnevettem.
Ahogy haladtunk vissza, az istálló felé, elhaladtunk az elkülönített karámok mellett is, ahol a fekete csődör jöttünkre felkapta a fejét és egy hangosat nyerített, de lovaink oda se bagóztak. Hamarosan Ang jött velünk szembe, ragyogó tekintettel.
- Nagyon jók voltatok! Gyönyörű volt! – ujjongott ő is, nekem pedig ez annyira jól esett, hogy ha nem lett volna a kezemben Wond kantárszára, akkor a nő nyakába ugrok, de így csak egy mosolyra futotta – Akkor, Katty, te menj a többiekhez Wonddal, Criss, jövök és segítek lenyergelni! – adta ki az utasítást. Mindenki bólintott, majd a megfelelő helyen lefordultam jobbra, így a táborozókkal, találtam szembe magam, Emma, Criss és Ang pedig balra a mosóhoz.
- Mivel nemsokára ebéd ezért arra jutottunk, hogy egy háromnegyed órát lovagolnátok, hogy megnézzük, ki mennyire érzi magát nyeregben! Criss nemsokára hozza Pirkadatot is és ígérem mindenki fel fog jutni mind két lóra. A kék és a piros csapat is válasszon egy embert, hogy ki kezdi. A kékek nálam, a pirosak Crissnél kezdik, majd cserélünk! Ha civakodás lesz belőle anya választ! – határozottan álltam meg előttük, de hangom csak annyira volt hangos, hogy biztosan mindenki meghallja, majd elindultam az egyik körkarám felé. Próbáltam visszaemlékezni, mi is történt a pályán, amikor Leona sétált mellém és egyből neki kezdett a mondandójába.
- Katty, ez valami fantasztikus volt! Ilyen produkciót nem minden nap látni! Főleg nem ilyen fiataloktól. – hangja izgatott volt, amit mondott meg… Nagyot dobbant a szívem a dicséretre és már semmi kétségem nem volt afelől, hogy jól sikerült ez az egész. Mégsem rontottuk el.
- Köszi, de nem csak enyém az érdem, hanem Wondé, de főleg Angelé, ő segített megvalósítani az egészet! – válaszoltam kedvesen, fülig húzódó mosollyal, majd folytattam utamat a karám felé.
Végül Leona jelentkezett első lovaglónak. Szinte rögtön felült Wondrous hátára. Miután engedélyt kaptam, hogy felüljek a karámfára, meg is tettem az utat, majd amint kényelmesen elhelyezkedtem Leonáék neki is iramodtak. A lány produkciója teljesen lenyűgözött, én nem nagyon szoktam ilyeneket csinálni. Sokkal jobban érdekel a szabadidomítás, az nekem olyan varázsos, meg hát a díjlovaglás, de persze kinek a pap, kinek a papné. Idő közben feleszméltem, hogy Ben közvetlen mellém ült, anya pedig öcsi mellé. Gyorsan a fiú felé fordultam.
- Nagyon jó volt a hangtechnika! – löktem meg egy kicsit a vállammal, mire csak szerényen elmosolyodott és egy kis pír jelent meg az arcán. Ő felelt ugyanis a zenéért és mit ne mondjak, minden tökéletes volt, de hát tudtam én, hogy az öcsém egy zseni! Mire visszanéztem Leona már le is szállt és Mikel vette át a helyét, miközben arcára egy igen gonosz vigyor ült ki, így kicsit hasonlított valami bűnözőre, ami nagyon nem is érdekelt volna, ha ezt nem lovak közelében csinálja. Volt képe ugyan azt megcsinálni, mint Leona, csakhogy a saját életét is veszélybe sodorta, amint megcsinálta a ló külső oldalán is. És mi lett volna, ha felkenődik a falra? Mi lettünk volna a felelősek, az ő oltári nagy felelőtlensége miatt. Az volt a szerencséje, hogy az előtt leszállt, mielőtt oda mentem volna, mert különben, kivertem volna a balhét. Na meg azok a durva mozdulatok… Alig bírtam ki ezt a pár percet, hogy ne ordítsam el magam!
Mikel után, Mark következett, aki teljesen az ellentéte volt testvérének. Nem csinált semmi feltűnőt, csak olyanokat, amelyekre itt is szüksége lesz. Keretben lovagolta a lovat, mindig figyelt, hogy helyes lábra ügessen. Látszott, hogy vett pár órát Brendonnál.
Dominik negyediknek ült fel. Ő is trükköket mutatott be, amik szintén lenyűgöztek, majd jött Reina, aki ugyan fiatal volt, viszont megismertem Brendon tanítását, nagyon látszott, hogy évek óta az oktatónál lovagol és igen büszke voltam arra, hogy most itt van, azonban vele bezárult a kör és meg kellett várnunk, míg a másik csapat is készen lesz, majd helyet cseréltek.
A piros csapattal átjött Criss is és mellém ült, ami nagyon jól esett. A csapatból először Martha ült lóra. minden jármódot kipróbált és biztos kézzel irányított, kicsit túl biztosan is, bár nem volt olyan durva, mint Mikel. Naomi következett. Sietős léptekkel szelte át a távolságot a lóig, majd egy elsietett mozdulattal felült, aminek az lett a végeredménye, hogy kissé durván huppant le a nyeregbe, de azon kívül nem volt rossz, bár voltak elég nagy hibái, amit minél hamarabb orvosolni kell. Olga igen ráérősen mozgott, akaratlanul is durvábban használta a kezét, úgy tűnik eddig kemény szájú lovakkal volt dolga, illetve nem nagyon tudta lereagálni Wond hirtelen mozdulatait sem. Pamelát teljesen lenyűgözte a ló akciós mozgása és izmos teste. Amikor mellé ért végigsimított a nyakán és csak azután ült fel. Egész végig tökéletes párt alkottak, a lány keze kimondottan puha volt, - ami ahogy elnéztem Wondnak felüdülést jelentett - és minden egyes jelzést puhán adott le. Sasha minden egyes lépést pontosan eltervezett, és ha ez nem úgy történt, ahogy ő gondolta, addig csinálta, amíg jó nem lett, a keze nem volt túl puha, de durva sem és végül is az ülésébe sem tudtam volna belekötni.
- Fura ez a nagy tömeg. - mondta Criss miközben nézte a lányt én meg csak némán bólintottam. Végül is sokkal hamarabb végeztünk, mint azt bárki gondolta volna, na, nem mintha baj lenne. Alig vártam a lovak kiosztását, mert azért ezen sok múlik, valamint igen kíváncsi voltam arra is, kinek, mennyire fog tetszeni a felosztás. Hogy valamelyest magára vonja a tömeg figyelmét Ang egy "Csendet kérek!" kiáltást hallatott, mire mindenki azon nyomban árgus szemekkel meredt a nőre.
- Mivel ilyen hamar végeztünk és még nincsen ebéd, Emma bekísér titeket a társalgóba, ahol átbeszélünk pár alapszabályt! - Emmára nézett aki helyeslően bólintott, megvárta míg mindenki köré gyűlt, elindultak. Kicsit rossz volt, hogy el kellett mennie, mert most egy kicsit hármasban beszélhettünk volna, a nélkül, hogy halálra izguljuk magunkat, de lássuk be, hozzá kell szoknom, mert nem nagyon lesz szabad időm a táborok alatt, kivétel este.
- Mindenki olyan jól lovagol! – mormolta Criss szomorkásan az orra alá, miközben vezettük be a lovakat.
- Te is nagyon, nagyon jó lovas vagy és minél többet gyakorolsz, annál jobban fog menni, meglátod! – mondta kedvesen Angel, mire Crissnek valahogy jó kedve lett. Én mélységesen egyet értettem a nővel. Gyorsan leszereltünk, majd mielőtt bevezettük volna a lovakat a legelőre, mindegyiknek jutott egy alma, amit hálásan el is rágcsáltak. Miután végeztünk bementünk, majd helyet foglaltunk Emma és Ben mellett. Be sem kellett mennem az ebédlőbe ahhoz, hogy tudjam, anya ott sürög-forog. A házban remek illatok terjengtek és a számban máris összefutott a nyál. Annyira szeretem anya főzteit! Amint beértünk Angel neki is kezdett a mondandójának.
- Először is a legfontosabbat nézzük, mégpedig a lovak kiosztását. Leona kapja Harmatot, Dominik Kapitányt, Mark Fantomot, Mikel Borostyánt, Martha Éjfúriát, Naomi Dallamot, Olga Queent, Pamela a fantasztikus együttműködésük miatt Wondroust, Reina Cavallot, Sasha pedig Szélvészt… - és igen, megint elkalandoztam. Végignéztem minden egyes tekinteten. Felfedeztem, hogy nem csak én nem hiszem el, hogy most itt ülhetek, hanem ők sem. Úgy érzem, mindenkivel meg fogom majd találni a közös hangot és ez reménnyel töltött el. Annyi eljutott a tudatomig, hogy Ang éppen a szabályokat mondja el, hiszen tulajdonképpen ezen alapul a biztonságuk - …vagy ha kellene bármi, még nem ettünk embert… vagy mégis? – hirtelen azt vettem észre, hogy minden szem rám szegeződik. Mi? Mi van? Jah, hogy én egy gyilkos vagyok… Haha! Köszi! Nevetve ráztam meg a fejemet és innentől már figyeltem. Gyorsan befejezte, majd hallottam, ahogy sóhajszerűen elhadar még egy mondatot, amit csak mi hallottunk – Remélem nem hagytam ki semmit! – éppen ebben a pillanatban lépett be anya is, kissé fáradt, de sugárzó arccal, majd beterelt mindenkit az ebédlőbe.
Hát igen, ahogy gondoltam. Anya megint túltett magán. Ennyi kaját még életemben nem láttam, de tényleg. Csodáltam érte, hogy ő egyedül lát el több mint tizenöt éhes szájat. Ahogy elnéztem, mindenki jót evett, csak úgy, ahogyan én is. Egy gond volt csak, méghozzá az, hogy én hozzá szoktam a gyors evéshez, ami eddig fel sem tűnt, csak akkor, amikor én már végeztem, sokan viszont még ettek. Úgy döntöttem hát, megköszönöm az ebédet és egyenesen a nappali felé vettem az irányt. Ott szándékoztam bevárni mindenkit. Szépen lassacskán egyre többen futottak be és foglaltak helyet az ülőgarnitúrákon, majd halk beszélgetésbe kezdtek. Emma és Criss is hamarosan csatlakozott hozzám, habár mi inkább csöndben ültünk és pihentünk. Szerintem már most mindenki fáradt volt, pedig ha tudnák ezek után még mi vár rájuk…