11. Fejezet

Egy hét múlva

Reggel kipattant a szemem. Gyorsan lerúgtam magamról a takarót és felrángattam Emmát, aki megint nem akart felébredni, de most nem érdekelt. Úgy ahogy voltam, csöndesen kirontottam a szobából, lábujjhegyen lerohantam a lépcsőn és a kanapé előtt, melyen a fiú aludt megálltam. Gyönyörködtem egy kicsit, teljesen nyugodt arcában, aztán gondoltam egyet. Ráugrottam, de mielőtt hozzá értem volna, egyik kezemmel befogtam a száját. A hasára érkeztem, mire ő fájdalmas nyögést engedett el, majd kezemet lerángatta a szája elöl.
- Te nem vagy normális! – mondta kissé fáradtan, de azért szinte már röhögött.
- Látom, te is részesültél a Katty féle ébresztésben. – Emma álmos hangja a lépcső tetejéről jött.
- Pedig, már kezdtem azt hinni, hogy ez csak nekem szólt. – rám emelte tekintetét és újra elmosolyodott.
Egy darabig még a fiún maradtam, ő pedig az egyik kezét a hátamra tette, a másikat pedig a kanapé mellett lógatta le. Emma visszament és felöltözött, majd tíz perc után, kissé frissebben lesétált a konyhába. Ekkor álltam én is föl, Crisst magam után húzva és mivel a cuccai a szobámban voltak, egészen az emeletig vonatattam magam után. Amikor beértünk a szentélyembe, előszedtük a ruháinkat. Én az ágyra pakoltam őket, Criss pedig az ölébe, majd felállt, elballagott az ajtóig, azonban ott visszafordult és az ajtófélfának támaszkodva várakozóan, kajánul és siettetve nézett rám. Gyorsan leesett mire vár és erre elnevettem magam.
- Te bolond vagy! – röhögve sétáltam a fiúhoz, megragadtam a vállát, eltoltam az ajtótól, majd amikor kinyitottam azt, kituszkoltam rajta a kis kíváncsiskodót, bár tudtam csak viccelődik.
Hallottam, hogy a fiú is nevetett és úgy indult el a fürdő felé, én pedig magamra zártam az ajtót. Gyorsan felvettem néhány lovaglásra alkalmas ruhát, majd én is lesiettem reggelizni. Leültem barátnőm mellé és nekifogtam a müzlimnek. Éreztem Emma tekintetét magamon, de nem nagyon foglalkoztam vele. Hamarosan Criss is leért, előhalászott egy másik tálacskát és leült mellém. Csöndesen és lassan fogyasztottuk a reggelit, amikor egy apró, örömteli sikolyt hallottunk és egy kicsivel később anya sugárzó arca tűnt fel a lépcső alján.
- Máris van két biztos jelentkező a táborra! – nagyon ritkán láttam csak ennyire boldognak.
Mosolyogva ült le velünk szembe a reggelijéhez.
- Eddig két, veletek egykorú gyerek jelentkezett, meg öt, de ők még nem biztos, hogy jönnek. Oh, és ma befejezik a munkát és megérkeznek a bútorok is. Olyan izgatott vagyok. – anya szinte sugárzott, pedig ez nagyon ritka nála, főleg ilyen korán.
Ezek szerint, hamarosan betelik a hely, mert összesen tíz vendég jöhetett, és ha már most ekkora az érdeklődés… Mi hamarosan befejeztük a kajánkat és felálltunk.
- Akkor mi kimegyünk! – jelentettem ki nemes egyszerűséggel – És szerintem elmegyünk a Nevadába délelőtt.
Számat mosolyra húztam, miközben elindultam, mert láttam, hogy Emmát elönti a boldogság. Kisétáltunk az ajtón, majd amikor a verandára értünk, Criss összekulcsolta az ujjainkat. Szép lassan haladtunk az istálló felé és amint beléptünk heves üdvözlés fogadott. Ez alatt az egy hét alatt, Criss már pontosan tudta, milyen rendszerünk van az etetésre és így hárman, tíz perc alatt, minden éhenkórászhoz eljutattuk a reggelit.
- Criss, ismét te kapod Pirkadatot. – mosolyogtam rá a fiúra.
Egész héten, szinte csak ő lovagolta a lovamat, én pedig Wondot használtam, aki teljesen készen állt a táborra. Miközben vártunk, leültünk egy szénabálára. Criss mellettem foglalt helyet és egy kis hezitálás után, magához húzott a derekamnál fogva. A fejemet a vállára hajtottam és így hallgattam az egyenletes rágcsálást.
- Mutatni szeretnék valamit délután! – suttogta a fülembe, majd a fejét az enyémnek támasztotta.
Be kell valljam egy csöppet elpirultam. Szerencsére barátnőm, már vagy három napja nem piszkál Criss miatt. Csupán tíz percig kellett várnunk, hogy a patásaink befejezzék a reggelit. Kihoztunk a nyergesből pár vezetőszárat és a három, edzésre váró paci kivételével az összeset kivezetgettük a karámba. Amint a banda kint futkározott, mi kipakoltuk a lovagláshoz használatos cuccokat, felnyergeltük a lovainkat és fél nyolckor, már indultunk is a Nevadába. Tényleg azt terveztük, hogy egész délelőtt ott leszünk, de azért nem siettünk, szép, egyenletes lépés tempóban haladtunk az úti célunk felé. Bár még reggel volt, de az istállóban máris zajlott az élet. A csikók és a kancák, már kint szaladoztak a legelőkön, a pályán pedig elkezdődött a fél nyolcas foglalkozás, amelyhez mi is csatlakoztunk. Amikor bebocsájtást kértünk, mindenki ránk szegezte a tekintetét, persze Brendon is. Először mérges pillantásokat lövellt felénk, de amikor rájött, hogy mi vagyunk azok, egy biccentéssel jelezte, beléphetünk. Bent szépen besoroltunk. A maradék időben, a díjlovaglás alapjait sajátítottuk el. Egyszerű átlók, körök, körben váltsok voltak terítéken. Észrevettem, hogy egy, a lovarda lován lovagló fiú, engem bámul, de nem zavartattam magam. Amikor vége lett az órának, a többi lovassal együtt a mosóra vezettük a hátasainkat. Levettem Wondról a kantárat és ráraktam a kötőféket. Éppen a heveder meglazításával bajlódtam, amikor egy hang szólalt meg mellettem.
- Szia. Mark vagyok. – kék szemekkel és barna hajjal meredt rám.
- Hello. Katty. – nyújtottam mosolyogva a kezemet, amit ő megfogott és egy kézrázás után elengedett.
- Mmm… Ez a te lovad? – nyögte ki végül a „nagy” kérdést.
- Hát nem teljesen, de mondhatni. Ő az én lovam. – böktem fejemmel a mellettünk pár méterrel várakozó Pirkadat felé.
- Értem. – mondta egy kicsit csalódottan.
- Örülök, hogy eljöttetek. – üdvözölt Brendon a fiú mögül, majd a fiúval nem törődve közelebb jött.
Amikor Mark rájött, hogy innentől itt nem lesz rá szükség, elsomfordált, így kettesben maradtam az oktatóval.
- Nagyon szépen haladtok! – mosolyodott el.
- Köszönjük. – viszonoztam a gesztust – Még maradnánk. Mondjuk egész délelőtt. – mosolyom a kaján fajtára húzódott.
- Rendben van. – vonta meg a vállát nevetve a férfi.
Brendon még egy kicsit vizsgáltatta a lovat, majd elment, így végre bebírtam fejezni a leszerelést. Wondrous egy picit megizzadt, de mivel már most meleg volt, nem aggódtam miatta.
- Gyerünk, keressünk nekik egy üres karámot. – mondtam jól hallhatóan, hogy mind Emma, mind pedig Criss hallhassa.
Megrántottam a kötél végét és a csomó máris kioldódott, majd megfordítottam Wondot és elindultam egy kiszemelt karám felé. Mindkét barátom követett, lovaikkal az oldalukon. Öt perc séta után, elértük a földterületet, bevezettük a lovakat, becsuktuk a kaput, majd elindultunk a főistálló felé.
- És pontosan mit is tervezünk? – kérdezte Emm, amikor mellém ért.
- Segítünk Brendonnak, aztán megnézünk pár edzést. – szerettem nézni, ahogy edzik a fiatal lovakat, mert rengeteget tanultam belőle, na meg nem mellékesen a lovak is gyönyörűek voltak.
Criss is mellém ért, és rögtön összekulcsolta az ujjainkat. Egy hét alatt sem tudtam megszokni az érzést, igaz, már nem pirultam bele. Lassan elértünk a főistálló elé, és amikor beléptünk, pár érdeklődő tekintet nézett ránk, de egy kis idő múlva, visszahajoltak enni. Ahogy végigfutattam a szemem a folyosón, megláttam egy talicskát, majd egy trágyával teli, lendülő vasvillát. Odasétáltam kíséretemmel és bent megláttam Brendont, aki amint felemelte a fejét, csodálkozva nézett rám és Crissre, aztán elmosolyodott.
- Nem tán csak azért jöttetek, hogy segítsetek nekem. – köszönetet mondtam magamban, hogy nem mondott ránk semmit.
- De. – mondtam, majd ezt megerősítés képpen bólintottam is.
- Hát akkor tudjátok, hol vannak a cuccok. Gyerünk, munkára! – a férfi nevetve osztotta ki az utasítást, majd folytatta a munkát.
Elindultunk a villákért és a taligákért. Amikor mindent összeszedtünk, kiválasztottunk egy-egy bokszot és máris hozzáfogtunk a munkához.
- És melyik lovakra szeretnétek felülni? – érdeklődte meg oktatónk, miután kivittünk egy talicskányi trágyát.
- Most semelyikre. Előre dolgozunk, így tartozol egy órával. – mosolyogtam kajánul a férfira, de gyorsan visszatértem a lapátoláshoz.
- Akkor mit szeretnétek csinálni egész délelőtt? – Brendon gyanakodva nézett rám.
- Nézni szeretnénk a fiatal csikók oktatását. – erre Emma csilingelő hangja válaszolt.
Nem kaprunk választ. Lassan, de biztosan haladtunk, de beszéltünk, egyedül, csak a lovak horkantgatása és a vasvillák hangjai hallatszódtak, amikor hozzáértek a betonhoz, vagy a taligához. Hirtelen egy ismerős alak tűnt fel az ajtóba és felénk közeledett. Először minket nem is vett észre, csak Brendont kereste, de Emm megszólalt.
- Katty, hoztál vizet? – hangja türelmetlen volt.
Mark hirtelen felkapta a fejét és csak ekkor vette észre jelenlétünket.
- Nem. – mondtam közönyös hangnemben.
A fiú az általam takarított boksz előtt járt, és amikor meghallottam a hangomat, felém fordult és rám mosolygott, de folytatta útját, majd Brendon talicskája előtt megállt, és beszólt, az ajtó elöl.
- A pénzt, ott hagytam az asztalán. – a fiú magázódása, már-már furcsának tűnt.
- Gyerünk ki inni! – barátnőm harsány hangja szólalt meg.
A következő nesz, a vasvilla csapódása volt, majd hamarosan Emma tűnt fel a bokszajtó előtt. Én is leraktam a saját felszerelésemet és együtt indultunk el inni. Criss most nem jött velünk, de felnézett és elmosolyodott, aztán visszahajolt dolgozni. Hallottam, hogy Mark is épp akkor tette meg az első lépést is, mint mi. Emmáéhoz igazítottam a lépéseimet, így gyorsan kiértünk a szabadba. Barátnőm, szó szerint a slaghoz rohant, megfogta a végét és megnyitotta a csapot, amiből tiszta, csapvíz folyt. Hamarosan a cső végéből már spriccelt is ki a víz, amelyből Emm jó nagyokat kortyolt. Én csak álltam és vártam, hogy végezzen. Bambulásomból egy fiú szakított ki. Amikor hátranéztem, Mark tekintetével találtam szembe magam.
- Ti itt dolgoztok? – arcán meglepettség tükröződött, hiszen olyan korúak voltunk, mint ő, legalábbis szerintem.
- Nem. – mondtam nevetve – Üzletelni szoktunk Brendonnal. – Mark most is kíváncsian nézett rám, de nem mondtam többet.
Lassan Emma befejezte az ivást, elzárta a csapot és mellém állt.
- Ti testvérek vagytok? – kérdezgetett tovább a fiú.
Barátnőmmel nevetésben törtünk ki, de én hamar visszafogtam magam.
- Nem, de jó lenne. – igazából már nagyon sokszor néztek minket testvéreknek, de mi mindig is úgy éreztünk, mintha azok lennénk.
Mark is elmosolyodott. Még nézett minket egy darabig, aztán megfordult és elindult a főbejárat felé.
- Oh, még valami. Jöttök a nyáron, valamilyen táborba? – csak a fejét fordította vissza és megállt, amíg feltette a kérdést.
- Biztosan nem. – kijelentésem határozott, és igaz volt, részben.
A fiú csak bólintott, majd újra elindult, de most már nem nézett vissza, mi pedig elindultunk vissza az istállóba. Még vagy egy másfél óráig szenvedtünk, mire ki bírtunk teljesen takarítani, mert Brendon már fél óra után lelépett, a következő órája miatt, így hárman maradtunk. Végül azért sikerrel jártunk és amint kivittük az utolsó taliga lócitromot, elpakoltunk. Szerintem, ha azt mondtam volna, hogy vegyünk részt egy újabb órán, helyben leütnek, annyira elfáradtunk, így megkerestük az istálló elzártabb részében tartózkodó fiatal versenylovakat. Szerencsére mindenki tudta, hogy kik vagyunk, bár mi a fele személyzetet nem ismertük, de sokan láttak már Brendon oldalán, így elég sok helyre bemehettünk. Aki meg nem ismert meg, csak azt kellett mondani, hogy az oktatóval vagyunk és szabad utat kaptunk. De ez most nem is lényeg. Szerencsére éppen egy ugróversenyre való edzés folyt, ahová barátnőm miatt, muszáj volt benéznünk. Miért be? Mert a lovarda fedett pályáján tartották az edzést. Bementünk hát és leültünk egy padra. Az oktatót pont ismertem, néha találkoztam vele. A neve Lisa volt. Amikor meglátott minket mosolyogva bólintott, aztán figyelmét ismét, az akkor éppen pályateljesítő lovasra irányította. Az edzés tényleg érdekes volt, nagyon sok, új információt tudtam meg. Emma szó szerint itta a nő szavait, miközben a szemei csillogtak. Fel sem tűnt, mennyire elrepült az idő. Amikor vége lett az oktatásnak, már fél tizenkettőt ütött az óra, így felhívtam a többiek figyelmét, hogy ideje indulni. Emma csalódottan vette tudomásul a hírt, Criss viszont közömbös maradt, vagyis inkább örült annak, hogy elmehetünk. Tényleg nem nagyon érdekelte a díjugratás. Gondolataimon el kellett mosolyodnom, amit mind a ketten észrevettek, de nem szóltak semmit. Lassan elértünk a karámhoz, ahol hagytuk a lovakat. A karámfán megtaláltuk a vezetőszárakat is, ráakasztottuk a kötőfékekre és a mosóra vezettük hátasainkat. Gyorsan felszereltünk és már indultunk is haza. Egy kis lépés után, ügetésbe, majd vágtába csaptunk át, így hamar hazaértünk. Pont délben kezdtük el a leszerelést és miután a lovak, már a legelőn voltak, berohantunk enni. Odabent már mindenki csak ránk várt, de ahogy elnéztem, még nem volt készen a kaja, így gyorsan kezet mostunk és helyet foglaltunk az asztal körül.
- Milyen volt a délelőttötök? – érdeklődte meg Angel.
A nő, pár napja újra visszatért soraink közé, bár néha még láttam elszomorodni, ritkán sírni is, de hát ez nem meglepő.
- Csodálatos. Persze a ganézást leszámítva. – Emma válaszolt, de a mondtat végén már elröhögte magát.
Angi csak elmosolyodott.
- És mit csináltok délután? – kérdezte most Ben.
- Turázunk. – jelentette ki Criss magabiztosan, én pedig igyekeztem nem meglepődni.
- Ő, hát én nem tudok menni, mert anya hazahívott. – barátnőm, kissé elszontyolodott, de hamar visszatért a jókedve.
- Nem bánnád, ha ebből most kihagynánk? – kérdezte meg kedvesen a mellettem ülő fiú, amire csak egy mosoly és egy nemleges fejrázás volt a válasz.
- Én sem tudok menni, mert anyunak segítek sütit sütni. – magyarázta Ben, bár őszintén rá nem is nagyon gondoltam.
Így lett hát, hogy ketten maradtunk Crissel. Amint befejeztük az ebédet, Emma elment, Crissel pedig kiültünk a verandára egy hűsítő limonádéval.
- Majd hozz ki egy plédet. – elvörösödve mosolygott rám, amit nem tudtam mire vélni, de azért bólintottam.
Gyorsan felhörpintettük az italt. Én bementem egy plédért, a fiú pedig elment felszerelni a lovakat. Mire kiértem, Anonymus és Fúria is készen állt a túrára. Éjfúria nyergére felerősítettem a takarót, felpattantam és Criss vezetésével elindultunk. Amikor kiértünk a földútra, Criss házuk felé fordultunk, és lépésből ügetésre váltottunk. Nem szóltunk egy szót sem, csak élveztük a lovaglást és a nap melegét. Pár perc alatt, már Crissék házához vezető lejárónál voltunk, azonban nagy meglepetésemre a fiú tovább haladt és csak egy kicsivel később egy csapáson fordult le a másik irányba, ami bevezetett az erdőbe. Most már teljesen belekavarodtam és feszült lettem. Ezernyi pillangó kezdett a gyomromban verdesni, amikor belegondoltam, hogy Crissel vagyok kettesben és Isten tudja, hova akar vinni a fiú. Szerencsére a lovak közelsége megnyugtatott.
- Pillanat és odaérünk. – hallottam a fiú selymes hangját előttem, ami tényleg, teljesen elernyesztett.
Nem is vettem észre, milyen régóta vagyunk az erdőbe, de még mindig ügettünk, mert nem voltak útban a fák, sőt. Gyönyörűen helyezkedtek el mellettünk. Ahogy jobban szemügyre vettem a helyet, teljesen elaléltam. A fák, mintegy kapuként, vagy inkább folyosóként magasodtak fölénk és épp annyi fényt engedtek be, hogy apró virágok nyíljanak és zöldelljen a fű. Minden friss és üde volt. Annyira elbámészkodtam, hogy nem is vettem észre, ahogy a fiú megállítja a lovát. Szerencse, hogy a két hátas, annyira összenőtt, hogy Fúria is egyből lassított, majd megállt.
- Megjöttünk. – Criss hangja mellőlem szólt, és amikor lenéztem láttam az apró kis gödröcskéket az arcán, ahogy a száját mosolyra húzta.
Óvatosan leszálltam a nyeregből és kikötöttem a lovamat. Meg szerettem volna kérdezni, hogy hova jöttünk meg, de amint megfordultam elakadt a szavam. Egy gyönyörű tisztásra hozott a fiú, melyet magas fenyők szegélyeztek. Teli volt virágokkal és madarakkal, és… és lepkékkel. Meg sem tudtam szólalni, igazából a szám is tátva maradt.
- Gyönyörű. – nyögtem ki végül az első szót, ami az eszembe jutott.
- Igen, az. – hangja selyméből, valahogy sejtettem, hogy a fiú, nem arra érti, amire én.
Elpirultam. Nem bírtam sokáig állni Criss tekintetét, így megfordultam és leoperáltam Fúria nyergéről a takarót, majd elindultam a mező közepe felé. Saját és Criss lépéseit is elnyelte a térdig érő selymes fű. Nem sokáig kellett azonban gyalogolnunk, mert egy helyen alacsonyabb lett a fű, és a helyét átvették a mezei virágok. Nem is mentem tovább, ott helyben leterítettem a plédet és ráfeküdtem. A fejemet még le sem raktam, amikor Criss is odaért, szorosan mellém feküdt és megfogta a kezemet. Mind a ketten háton feküdtünk és néztük a kék eget, meg a felettünk szálló pillangókat.
- Nem is mertem volna elképzelni sem, hogy megismerhetlek. – Criss a fejét felém fordította – Ilyen boldog, még soha nem voltam. – az utolsó mondatot már szinte suttogta.
Hangja selymétől és kedvességétől a szívem hevesebben kezdett dobogni és vér szökött az arcomba.
- Álmaimban, sem mertem volna gondolni. – ráharaptam az alsó ajkamra és szégyenlős félmosolyra húztam a számat, miközben én is a fiú felé fordultam.
Criss épp úgy fogta a kezemet, hogy a csuklóján éreztem pulzusát, ami még az enyémnél is gyorsabb volt. gondolataimból az szakított ki, hogy Criss a homlokát, a megszokott módon az enyémnek támasztotta. Nem bírtam megállni, muszáj volt belenézem a szemébe, amiben ismét számos érzelem tükröződött, de ezzel nem foglalkoztam, hanem elmerültem a mélybarna tekintetében. Criss hirtelen tovább billentette a fejét, addig, amíg már az orrunk is összeért és egy másodperc hezitálás után megcsókolt. Amikor ajkaink összeértek, szemeimet becsuktam és izmaim megfeszültek, amire válasz képpen a fiú a tarkómra tette szabad kezét. A pillanat, mintha a végtelenségig tartott volna, azonban Criss pár másodperc után óvatosan elhúzódott én pedig kinyitottam a szemem és a mélybarna szempárra meredtem.
- Szeretlek. – mondta olyan lágy és selymes hangon, mint még soha.
- Szeretlek. – ismételtem meg halkan, majd megcsókoltam.
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

VÉGE