1. Fejezet

Vasárnap reggel, öt óra. Nem, nem őrültem meg. Ma van a tábor előtti utolsó nap és még rengeteg dolgot kell csinálnunk. Holnap érkeznek a táborlakók és addigra mindennek tökéletesnek kell lennie. Nem mellesleg, ma vásárnap is van. Amikor ezek a gondolatok végig száguldottak az agyamon, elöntött az adrenalin és szó szerint kipattantam az ágyból. Azért kellett ilyen korán kelnem, mert anya, Emma, Criss, Angel, Ben és én ló árverésre megyünk. Elég hülyén adja ki magát, hogy az utolsó pillanatban megyünk lovat venni, de az utóbbi időben nem volt lehetőségünk rá. Berendeztük a kis házakat, megcsináltuk a lovak beosztását – akarom mondani félig, mert ugye nincsen meg a szükséges ló létszám – és elrendeztünk, megrendeltünk mindent, ami csak a táborozóknak kell. Gyorsan magamra kaptam egy elviselhető ruhát, majd leviharzottam az ebédlőbe reggelizni. Rajtam kívül, már csak Emma hiányzott. Criss is ott ült, bár már nem lakott nálunk, mindig korán kelt. Jöttömre mindenki felnézett és rám köszönt, mire én is üdvözöltem őket, majd levágódtam Criss mellé. Az asztalon rengeteg finomság várt. Sonka, főtt tojás, lekvár, müzli, tehát választhattam kedvemre, így megfogtam a müzlis dobozt, meg a tejet, összevegyítettem őket egy tálba és elkezdtem falatozni. Rohantam, nem kicsit, de szerencsére nem csak én siettem. Mindenki körülöttem lázban égett. Anyának egészen jól bejött ez az üzlettársi ügy Adammel. A férfi fizette a költségek felét és ő rendezte a számlákat, illetve ő kezelte a pénzt, mivel anya, ebben nem volt annyira szakember, ő inkább gyerekszerető és konyhatündér. Bár én értem le legkésőbb, én végeztem a leghamarabb. Mire elvittem a tálkámat a mosogatóig, Criss is végzett, így együtt indultunk el az istállóba megetetni. Emma még mindig sehol, de kiterveltem valamit és kaján mosolyra húztam a szám.
- Ki a képzeletbeli barátod? – szakított ki a mellettem lépkedő fiú hangja a gondolataimból.
- Emma rémült arca. Nem is hallottad még, hogy milyen kegyetlen tudok lenni. – mosolyom egyre félelmetesebb lett, miközben összekulcsoltam ujjaimat a fiúival.
- Erre nem vennék mérget. – nevette el magát Criss, mire akkorát löktem rajta, hogy majdnem elesett – Jó, rendben. Mi a terved? – már röhögött, amikor visszanyerte az egyensúlyát.
- Etetés közbe elmagyarázom. – éppen ebben a pillanatban értük el az óriási ajtót.
Amikor kinyitottam, fény áradt be és a megszokott hajnali friss levegő, kifele pedig meleg és szénaillat szállt. Mélyet szippantottam, majd beléptem. Minden lófej felénk fordult, némelyik pedig, hangosan is üdvözölt minket. Gyorsan nekiláttunk az etetésnek, miközben elmondtam a tervem részleteit a fiúnak, aki néha csak rázta a fejét, viszont elég gyakran elnevette magát. Amikor minden éhenkórász előtt ott állt a kaja, leültünk a szokottnak mondható helyünkre, egy szénabálára és onnan néztük a hátasokat.
- Te tényleg gonoszabb vagy, mint hittem. – nevette el hangosan magát a fiú, majd a derekamnál megcsikizett, egy kicsit.
Érdekes. Csak néhány embernek vagyok csiklandós és sajnos Criss ezek közé az emberek közé tartozik, így egy sikoly hagyta el a számat és igyekeztem arrébb ugrani, de nem sikerült, mert a fiú, szorosan tartott maga mellett. Mind a ketten csak röhögtünk vagy öt percen keresztül, majd lassacskán lenyugodtunk és így néztük a lovakat. Ők nem is zavartatták magukat. Persze, miért is tették volna, hiszen csak a hasuk érdekelte őket. Fejemet Criss vállára hajtottam, de pillanatunkat egy ismerős hang zavarta meg.
- Bocs, hogy késtem. – Emma hangja fáradt volt ugyan, de hallatszott, hogy már ő is nagyon izgatott.
- Pedig már éppen ébreszteni akartunk. – emeltem fel a fejem, a fiú válláról.
- Aha, gondolom. – csúfondáros mosolyt villantott felém, majd közelebb jött és leült mellénk.
Most már hárman bambultunk. Nem is merek belegondolni, mennyire menők lehettünk. Mindenki csak a földet nézi, nem pislog, nem is nagyon vettünk levegőt, így szinte már megijedtem anya hangjára.
- Indulunk! – nem az istállóajtóban állt, de hangja kristálytisztán hallatszódott.
Megindultunk hát. Amikor kiértünk, hamar becsuktam az istállóajtót, lereteszeltem és már rohantam is a kocsi felé. Éppen, hogy befértünk, mivel hat személyes volt vezetővel a kocsi és mi is hatan voltunk. Anya vezetett, a mellette lévő két helyen ült Ben és Ang, hátul pedig Emma, én és Criss foglaltunk helyet. A lószállító súlya miatt lassabban haladtunk, mint nélküle szoktunk. Az út eleje csendben telt, de a második félórától már kezdett hangosodni a helyzet. Először anya kezdett el mesélni a gyerekkoráról, aztán Ang. Csak a két nő meséje egy órát vett igénybe, a maradék egy órában, pedig mi meséltünk Emmával. Részben az ébresztéseket, részben, hogy amikor kisebbek voltunk, hogyan bunyóztuk le egymást. Egyszóval tökéletesen telt el az a két óra, szinte csak úgy elrepült. Mint a múltkor, most is rengetegen voltak a vásárba, de szerencsére, most öt percen belül találtunk egy helyet. Kiszálltunk és elindultunk a ló árveréseket rendező épület felé. Tömérdek ember, nyüzsgés, de mégis olyan hangulatos volt a hely. Ismételten szerencsénk volt, mert még a felvezetésre elzárt terület előtt nem sokkal, volt hat hely, amit el is foglaltunk, majd amíg el nem kezdődött a licit, a kalapács alá kerülő lovakat nézegettük. Volt minden. Keverék, angol telivér, arab, holland sportló, holsteini és még sorolhatnám. Anyának négy tetszett meg, két keverék kanca, egy arab telivér herélt és egy angol telivér csődör. Nem volt időnk megbeszélni a dolgokat, mert elkezdődött az árverés. Az első számú ló egy angol, hannoveri keverék volt, akciós mozgással, de az ár, hát azt inkább nem is említeném meg. A „mi” lovunk, csak a harmadik volt. Arab telivér, holsteini keverék, szürke, tíz éves, Harmat névvel. Kikiáltási ára háromezer dollár volt, de egészen ötezerig felment a licit miatt. Szerencsénkre ennél többet, senki nem akart érte fizetni, így megvettük az első lovat. A következő nekünk kellő ló, csak a tizenharmadik volt, így addig elbeszélgettünk. Kiderült, hogy anya esetleg venne egy sport pónit is, de csak akkor, ha addig nem találjuk meg a megfelelő lovat. Könnyű volt ezt kijelenteni, hiszen a póni volt az utolsó kalapács alá kerülő hátas. Végre megérkezett a második ló is, amely egy arab, fekete, herélt, kilenc éves Kapitány névre hallgató gyönyörűség volt. Az ára ötezer ötszázig ment fel és szintén mi voltunk az utolsó licitálók. Második ló, pipa. Ismét várhattunk a húszas számig, amely az angol telivér csődört takarta. Fekete szőre, csak úgy csillogott, miközben folyamatosan csak nyerített. Hosszú, erős lábai tökéletesek díjugratáshoz kora pedig szintén tíz év. Neki az ára egészen hatezer kétszáz dollárig ment fel és anya már majdnem sokkot kapott, de azért sikerült rábeszélnem, hogy legalább egyszer tegye még fel a kezét és szerencsére utánunk, már senki nem vitte fentebb az árat. Így Borostyán is a miénk lett. Az keverék ló, amit anya kiszemelt, nem nagyon nyerte el a tetszésünket, így maradt a negyvenkettes sorszámmal rendelkező Cavallo, egy tizenöt éves, szürke, herélt sport póni. Nyugodt, azonban lendületes lépései voltak. Nem nagyon érdekelt senkit, ezért csupán egy embert kellett túllicitálnunk ahhoz, hogy elvihessük. Mit ne mondjak meg voltam elégedve a lovakkal. Criss egész végig mellettem ült és éreztem, mennyire élvezi az árverés izgalmait. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Mikor végeztünk, szép lassan az összes ember kiszivárgott a kapun és mivel mi elöl ültünk, mi voltunk az utolsók között. Amíg anya elsétált a lovakért, mi elvergődtünk a kocsiig és előkészítettük a ló szállítót.
- Ez eszméletlen volt. – örvendezett mellettem Criss, amikor leültünk a rámpára.
Csak mosolyogva megvontam a vállam, mert nekem ez csak egy újabb licit volt, bár meg kell mondani, ismételten jó lovakat hozhattunk el. Így vártunk, beszélgetve, nevetgélve, meg nem mondom meddig, nem volt nálunk óra, így csak onnan tudtuk megállapítani nagyjából az időt, hogy láttuk, amint szép lassan kiürül a hely. Végre megpillantottam anyát, négy lóval és négy felvezetővel mögötte.
- Bocsánat a késésért, de én voltam az utolsó. – sóhajtotta, miközben mi leugrottunk a helyünkről és néztük, ahogyan a lovakat felvezetik.
Csak a fekete csődör esett kétségbe a bezárt tértől. Négy ember és vagy negyed óra kellett hozzá, hogy elindulhassunk. Végül bepattantunk a kocsiba és a lovas bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Nekem sem nagyon tetszett az ötlet, hogy a lovakat meg kell várakoztatni a szállítóban, de nem tehettünk mást, mert vásárolni csak most mehettünk el. Negyed óra után, leparkoltunk az óriási épület előtt. Mint mindig, most is rengeteg kisebb, nagyobb kocsi állt a parkolóban. Úgy döntöttünk, hogy Emma, Angel és Ben a lovakkal marad addig, amíg mi elmegyünk felszereléseket venni a négy új lónak. Amikor beléptünk a bőr jellegzetes illata csapta meg az orrunkat. Amint Crissnek leesett, mennyi nyereg és egyéb felszerelés van itt, szinte lesokkolódott. Annyira aranyosan nézett ki… Elröhögtem magam, mire morcosan nézett rám, majd ő is nevetett. Bolondozásunkat anya szakította meg azzal, hogy meglökött engem, jelezve, innen én koordinálom a hadműveletet. Gyorsan kerestem megfelelő méretű nyerget, kantárat, meg nyeregalátétet és amint megtaláltam, már rohantunk is fizetni. Igazán nem szerettem volna megvárakoztatni a lovakat, gondoltam, mennyire szörnyű lehet nekik bezárva, egy olyan kis helyen. Csodák-csodájára fél óra alatt megvoltunk. Gyorsan begyömöszöltem a cuccokat a lószállítóba, leellenőriztem a lovakat, majd behuppantam a helyemre és indultunk is haza. Az úton, szinte csak Criss beszélt. Áradozott az árverésről, aztán mesélt a gyerekkoráról. Kiderült, hogy egy városban nőtt fel, aztán öt éves korában, az édesanyja elhagyta őket és Adammel egy másik, kisebb városba költöztek, aminek a szélén egy lovarda állt. Édesapja ebbe a lovardába ment dolgozni és három évre rá, vett egy lovat, Herceget, majd következő évben másik kettőt. Criss ugyan minden nap foglalkozott velük, elbabusgatta őket, de lóra nem ült, az azért más tészta volt. Tizennégy évesen kezdett lovagolni, édesapja unszolására, de a legelső alkalom után ráérzett az ízére, bár a tanulás miatt, nem nagyon szentelt sok időt a sportra. Végül a városból azért költöztek el, mert a lovarda csődbe ment. Azt tervezték, vidéken próbálnak megélni, így ide költöztek. Meséje kitartott az egész úton, igaz Ang, anya, vagy éppen Emma nagyon sokszor kérdezgettek tőle ezt-azt. Ben egész végig csak csöndben ült, figyelmesen hallgatott, de azért néha elvigyorodott, sőt, amikor Criss az első esését mesélte kitört belőle a röhögő görcs. Amikor hazaértünk egyből kiszálltunk és elkezdtük kivezetni a lovakat, miközben anya és Ben bementek főzni, mivel már dél jócskán elmúlt, pontosabban két óra volt. Amikor lenyitottuk a rámpát, a fekete csődör elkezdett toporzékolni. Felsétáltam hozzá, az orra köré tekertem egy pót vezetőszárat és így vezettem le, miközben folyamatosan csitítgattam, amire egy kicsit lenyugodott, bár éreztem, néha megfeszül. A nyerítésen, na meg egy kis táncoláson kívül, semmit nem csinált. Sikerült bevezetnem egy megerősített falú bokszba, a többi hátastól jóval távolabb. Volt előtte minden, így visszamentem levezetni az utolsó lovat, a pónit, mert Kapitányt és Harmatot Criss és Emma már levitte. Ő a másik három lótól eltérően nyugodtan várakozott és készségesen követett, amikor elindultam. Bevezettem az Anonymus melletti bokszba. A lovaink idegesen reagáltak a csődörre, aki fel-alá járkált a bokszában. Csupán Anonymust és Szélvészt nem zavarta, mert őket sokkal jobban lefoglalták a mellettük helyet foglaló, új jövevények. Szaglászták egymást, néha egy vékony, nyerítésnek nem mondható hang hagyta el a szájukat. Nem sokáig dúlt a szerelem, mert elkezdtük őket kivezetgetni a legelőre. Csupán az új lovak maradtak bent a bokszokba, bár később úgy döntöttem, a csődört is kiviszem a körkarámba. Most sem csinált semmi mást, mint amikor a bokszba vezettem be. Bár elég tüzes volt, annyi tisztelet érzett az emberek iránt, hogy nem taposott el és nem akart kitörni, így épségben értük el a karámot.
- Ebéd! – hallottam a kiáltást, miközben a kapuval babráltam.
Emma és Criss már rohant is, én azért még befejeztem a reteszelést, de aztán én is futólépésben indultam meg az ebédlő felé. Pizza, imádom. Mivel későn értünk haza, anya csal pár, elkészített pizzát melegített meg, de azért nem panaszkodom. Mindenki jót lakmározott, de gyorsan befejeztük az evést. Három órakor már mindenki csak ült a székén és pihent.
- Délután megcsináljuk a végeleges simításokat a kunyhóknál, a csoportoknál és a tábortűznél. – adta ki anya az utasításokat – Oh, Criss Adamet már megkérdeztem róla és belement abba, hogy itt aludj. Megkérhetnélek rá, mert holnap egyszerűbb lenne így. – anya már-már kiskutya szemekkel nézett rá, bár én tudtam, teljesen feleslegesen teszi.
- Természetesen. – mosolyodott el boldogan a fiú.
Szerencsére ilyen helyzetekre van pár cucca nálunk, így nem kellett hazamennie. Anyunak meg mondania sem kellett, hogy a kanapén alszik, ez természetes volt. Angel indult el először, de utána mindenki felállt és célba vettük a kunyhókat takarókkal, törülközőkkel és pár, szakadt ronggyal. A verandától kettévált az út. Egy kavicsos járda vezetett az istállóig, majd az ajtó előtt betonra váltott kímélve ezzel a lovak patáját. A másik a bungalókhoz vezetett, amelyeket kis tuják választottak el, de nem látszódtak sem a háztól, sem pedig az istállótól. A kicsi, homok színű kavicsok hangosan ropogtak a lábunk alatt. Egy-két perc sétálás után az utacska egy szintén kavicsos térbe futott, aminek a túloldalán egymásra slégan meredezett a két csapat háza. Mind a kettő fából épült és olyanok voltak, mint a hegyi házak. Az ajtajuk piros és kék volt, a két csapatot szimbolizálva és az ajtók mellett, fejmagasságban volt egy ponttáblázat. A tér közepén állt egy mutatós sziklakért is, tele kisebb-nagyobb virágokkal. Először a piros csapat házát szerettük volna végleges formába hozni, így megindultunk felé. Felértünk a verandára és az ajtó elé baktattunk, amiben egy régi módi kulcs volt, melyen egy lófej lógott. Angel elfordította, mire a zár halk kattanással kinyílt, a nő pedig kinyitotta az ajtót és beléptünk. Teljes sötétség telepedett a kisházra, mivel minden redőny lehúzva állt az ablakokban. Ugyan jobb kéz felöl, volt egy villanykapcsoló, de Angel inkább az ágyak mellé ment és felhúzta a redőnyöket, így rengeteg fényt engedve a házikóba. Ismét leálltam gyönyörködni. A padló, a falak, a plafon, minden fával volt borítva, ami barnás fényt eredményezett. Négy emeletes ágy állt a szobában sorakozva. – hozzá kell, tegyem, ezek is fából voltak – Egy pótágy volt, hiszen egy kisházba, csak öt gyereket szállásoltunk el. Gyerek, beszélek én is hülyeségeket. Nagy részük annyi idős, mint mi és hát én sem szeretem, ha gyereknek neveznek, így előbbi kijelentésemet visszavonom. Szóval egy házikóban csak öt táborozót szállásoltunk el. Csak lovas takarók voltak az ágyakra terítve, de ha valaki fázna – amit kétlek, mert hát nyár van, könyörgöm – paplant is talál a közös szekrényben. Miért emelem ki, hogy közös? Na, hát az a nagy helyzet, hogy van egy közös, kisebb szekrényük és van egy szinte az egész falat beborító, öt külön részre osztott saját szekrényük is, amelynek a közepén egy keskeny, nyitott sáv húzódik, azonban a többi része csukott, fejmagasságban, pedig most még üres, névtábla áll. Ez az szekrény az ágyakkal szembe helyezkedett el. Az ágyak pedig direkt úgy voltak elhelyezve, hogy az ablakok előtt legyenek, mert mi más is jobb reggel, mint amikor arra kelsz, hogy kiégeti a szemedet a Nap. Ja, persze tudom, a saját ébresztésem. Elmosolyodtam arra a gondolatra, hogy lesz bárki a táborba, akiben olyan jóba leszek, hogy ezt a barátságos ébresztési formát alkalmazom. De ennyi töprengés elég is volt, bár igaz, hogy ez a gondolatmenet, pár másodperc alatt végigfutott az agyamon. Elindultam hát a lány tusolóba. Igen, jól hallod, külön fürdő van a lányoknak és a fiúknak is, annyi különbséggel, hogy a két szoba berendezése szimmetrikus egymásra. Kinyitottam az ajtót és beléptem a kicsiny helységbe. Az ajtók a nagyszekrény melletti falon helyezkedtek el, így nem kellett túl sokat sétálnom, bár az egész szoba nem volt túl nagy, pont ideális a táborozóknak. A lányoknál a tusoló a távolabbi sarokban jobbra, a mosdókagyló ezzel szemben balra a WC mellettem jobbra volt található. A tusoló és a WC mellett egy törülköző tartó állt ki a falból, amire a vendégek a sajátjukat rakhatják. Az én utam most egy kis szekrényhez vezetett, amely szemben magasodok a WC-vel. Ide a pótdolgokat raktuk, mint én most a törülközőt. Oh, és igen, a szoba kék volt, derékig csempézett. A mosdókagyló fölött egy apró, ovális tükör függött a falon. A másik adag törülközőt átvittem a fiú részlegre, ami, mint már mondtam, pont olyan volt, mint a lányoké, azzal a különbséggel, hogy szimmetrikus volt rá. Immár üres kézzel léptem ki a szobába, mert a másik csapathoz, Emma hozta a törülközőt. Miért? Ezt is elfelejtettem volna? Nos, lesz mindkét csapatnak egy kapitánya, aki segíteni fog nekik tájékozódni és egyebek. Én a piros csapat kapitánya vagyok, Emma pedig a kéké. Édesanyja megengedte, hogy tábor alatt nálunk aludjon, pontosabban a táborok alatt, de mi nem a kisházakban fogunk aludni, hanem a nagyházban, csakhogy ez már az elején tisztázzuk, és ne legyen belőle félreértés. Alig léptem ki az ajtón, amikor egy rongy repült felém és pont arcon talált, de hamar lecsúszott és sikerült elkapnom.
- Mi a… - kezdtem meglepve.
Amikor körül néztem Emma mosolygott rám integetve, Criss pedig nevetve, na meg persze bólogatva lökte meg a vállánál finoman. Nekem is muszáj volt nevetnem, amikor megláttam, hogy barátnőmet olyan váratlanul érte ez a kis lökés, hogyha a fiú nem kapja el, akkor a földön landol, bár így is ott kötött ki, mert Criss csak az egyik kezét bírta megfogni, így kilendült a másik irányba és a földre érkezett. Hasamat fogtam a röhögéstől, miközben hátrafordultam bementem a fiú zuhanyzóba, megnedvesítettem a rongyot és újra kimentem. Barátnőm már a lábán állt és nevetve bólogatott, miközben Angel a hogylétéről kérdezgette, meg arról, hogy mennyit is ivott ma, mert úgy tűnik, hogy többet a kelleténél. Még mindig mosolyogva fogtam neki a portörlésnek. Mondjuk, azt nem mondanám, hogy bárhol volt por, de azért csináltam. Hamarosan a többiek is kijózanodtak és ők is nekiálltak a munkának. Hamar végeztünk, tényleg nem volt semmi sem koszos, de hát jobb az elővigyázatosság. Még mielőtt átmentünk volna a másik házba leengedtünk a redőnyt, majd elindultunk. Gyorsan készen lettünk ezzel is, úgy nagyjából négy óra lehetett, amikor befejeztük a napenergiával működő lámpások kipakolását is, egyszóval hamar végeztünk és most már minden a végleges fényében pompázott. Nem volt kérdés, mi következik. Oh, persze ezt sem mondtam. Teljesen zizi vagyok a tábor miatt, bocsássatok meg nekem. Szóval, minden napra egy bemutatót tervezünk, de holnapra egy különlegesebbet, mint a többit, mert hát holnap lesz a nagy nyitás, úgyhogy csakis valami elegánsat vihetünk a publikum elé. Ang tudta a dolgát, mint mindenki. Amíg én és Criss sietve kihoztuk a szükséges felszereléseket, Emma elővezette Wondroust, Csodát és Pirkadatot, Ang pedig a pálya felé indult. Wondrousra egyszerű felszerelés került, kantár, nyereg és egy alátét, míg Pirkadatot Criss, teljes díszbe öltöztette fülvédővel, fáslikkal, versenyre való nyeregalátétettel és martingállal. Csodáról pedig inkább lekerültek a felszerelések, csupán egy kötél került a nyakába. Mindenki megfogott egy hosszú pálcát és a lovakat magunk mellett vezetve indultunk meg a nagykarám felé. Amikor a fekete csődör meglátott minket idegesen fel-alá járkált a karám hozzánk közelebbi részében, miközben folyamatosan nyerített. A mi lovaink visszanyerítettek, de egyéb dolog nem nagyon történt. Kint a pályán, már Ang várt ránk mosolyogva, mindent előkészített, ami kellett. A bemutatóhoz. Besétáltunk a pálya közepére és úgy sorakoztunk fel x-nél, hogy a lovak felszerelés szerint álltak. Angel elmondta az előre betanult szöveget, majd ránk vezényelte a „közönség” tekintetét, aki most egy főből állt, méghozzá az öcsémből. Egy előre betanított mozdulattal hátasaink meghajoltak velünk együtt, majd amikor újra stabilan, négy lábon álltak, felszálltunk és elkezdtük a gyakorlást.

Egy óráig nyüstöltük a lovakat, amikor is elkezdtünk leléptetni. Csak most lehetett észrevenni mennyire is megizzadtak ez alatt a tartalmas edzés alatt.
- Elmegyünk terepre? – vetette fel az ötletet Ben, miközben felkászálódott a karámfára.
- Igen. – mosolyodtam el – Légyszi kihoznád Cavallo, Harmat, Kapitány, Anonymus és Dallam kantárát? – kérdeztem meg öcsémet, miközben leszálltam.
Erre ő csak bólintott és elindult a nyergesbe. Kivezettük a mosóra a lovakat és mire leszereltünk a kért lovak felszerelései máris ott sorakoztak. Kivittük a lovakat a karámba és behoztuk a következő csapatot, kikötöttük őket, lecsutakoltunk, felszereltünk és elindultunk. Ben kapta Dallamot, Criss Harmatot, Emma Anonymust, Angel Kapitányt én pedig Cavallora jutottam. A tereppálya felé indultunk, bár nem terveztük, hogy körbe megyünk, csak le szerettük volna ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. A lovaink ütemesen léptek és egymást szagolgatták, bár nem engedtük őket túl közel, nehogy baj történjen. Ahogy elnéztem, Anonymus már első látásra beleszeretett a kis póniba, Dallam pedig Harmatba, Kapitány pedig minden ló iránt érdeklődést mutatott, amit néha egy vinnyogás szerű nyerítéssel mutatott ki, amire mindenki elnevette magát. Lassan elértünk az erdőig, ahol most már nem szalagok, hanem a fákra festett jelek irányítottak minket. A lovak lassan bemelegedtek, így amikor kiértünk a pályára, vágtában tettük meg az utat a házig, persze nem hagytuk ki a felújított ugrásokat sem, majd onnan ugyan úgy vissza az erdőig, ahonnan kimentünk a földútra és ügetésben folytattuk az utunkat, Crissék háza felé, de most nem kanyarodtunk le, hanem tovább mentünk felfedezni az ismeretlent. Tízpercnyi ügetés után, mind a két oldalon elkezdett egyre több és több fa gyülekezni és az eddig jól észrevehető földút is vékonyka, már-már alig látható ösvénnyé keskenyedett. Felvettük a lovakat lépésbe, akik így elégedetten tudták magukat kifújni. Hamarosan az út kanyarogni kezdett és egy tizenöt perc lépés után elkezdett a fű nőni, a fák pedig eltűnni, ami azt eredményezte, hogy egyre több napsütés ért minket. Úgy szerettem a nyarat, ahogy a Nap sugarai simogatják bőrömet, a pillangókat, a meleget, az iszonyat hosszú terepeket, na és sorolhatnám. Gondolatmenetemből egy gyönyörű látvány szakított ki. Amikor a fák teljesen eltűntek egy virágokkal teli, magam füvű mező vette át a helyüket. A rét közepén állt három darab fa, egy szabályos háromszöget alkotva, köztük pedig pont annyi hely, hogy pár lovas elférjen, hűsölhessen. Egyből beleszerettem. Nem álltunk meg, hanem belegázoltunk a lovak szügyéig érő fűbe. Mivel már a farmon levettem a csizmámat és a zoknimat – igen, ez nálam egy hóbortos szokás, imádtam így lovagolni, még nyeregbe is, mindenki azt mondta, hogy nem vagyok normális, meg hogy a kengyel biztosan nyomja a lábamat, de ez nem így volt – éreztem, ahogy a fű, a talpamat cirógatja. A lovak csipegettek a fűből és elégedetten rágcsáltak. A pónik voltak kimondottan aranyosak, mert őket szinte belepte a fű, így nekem is nagyjából a combomig ért el. Öt perc sétálás után halk csobogást hallottunk, majd hamarosan megláttunk egy elég széles, de annál sekélyebb patakot. Beleléptettünk. Egyik ló sem ellenkezett, sőt inkább élvezték a hűs vizet. Én inkább azt élveztem, hogy egy darabig megszabadultunk a magas, csikizős fűtől, de nem tartott olyan sokáig, igaz a másik oldalon már sokkal kisebb volt a növényzet. Amíg a patakocskán keltünk át, egy kevés víz jutott a lábamra, amitől először felszisszentem, majd jóleső érzéssel töltött el. Sokszor néztek rám a többiek és megmosolyogtak, mert szerintük viccesen nézek ki mezítláb, de az is biztos volt, hogy a táborban is így fogok közlekedni. Hamarosan elértük újra az erdőt, de valami mást is. Ugyan a másik oldalról nem látszott, de egy szikla magasodott fölénk két oldalt, közötte pedig egy keskeny szurdok vezetett. Bár a sziklák nem voltak magasabbak a fáknál, így is gyönyörűnek találtam őket. Egy kis teketóriázás után magabiztosan indultam el az úton, a többiek pedig egyes oszlopban mögöttem. Az út kissé göröngyös volt ugyan, de lovakra nem jelentett veszélyt. Nem emelkedett, nem süllyedt, csak egyenesen ment tovább. Szintén egy öt perc után elértünk egy teljesen körbe kerített völgybe, ami pontos, kissebített változata volt a mezőnek, azzal a különbséggel, hogy sokkal kisebb volt a fű, illetve patak sem futott keresztül rajta. Amikor beértünk mindenki hüledezve nézte a gyönyörű látványt. A pillanatot Angel rontotta el.
- Gyerünk! – adta ki az utasítást, miközben megfordította a lovát.
A visszaút is hosszú, majdnem háromnegyed órás volt. A lovak nemcsak kimelegedtek, hanem el is fáradtak. Cavallo már szinte vánszorgott alattam, tudtam, nehéz vagyok neki, de szerencsére egy tizenkét éves lovast fog kapni. Az út végét már gyalog tettem meg, kímélve a lovamat, aki hálásan horkantgatott mellettem. Nyolc óra volt pontosan mire hazaértünk és még mindig előttem állt egy fontos feladat, Borostyán. Leszereltem, bevezettem Cavallot a karámba a többi ló mellé, akik kíváncsian mérték végig az új jövevényt és kedvesen fogadták. Megelégedve a látvánnyal indultam be a nyergesbe, kihoztam egy ostort és megcéloztam a körkarámot. Miközben óvatosan bemásztam a fekete csődör a túloldalról figyelt, felemelt fejjel, majd amikor kiegyenesedtem és besétáltam a kör közepére alaposan végigmért, de nem csinált semmit, így jelet adtam neki az indulásra. Riadtan vágtában indult el, mint akit valami nagy vad kerget, de nem csitítottam le, hanem inkább ösztönöztem a haladásra, elhessegettem magamtól. Negyed óráig szaladtunk így, aztán jeleztem neki, hogy forduljon meg. Eltökélten és mérgesen a szemébe néztem. Egy pillanatig állta a tekintetemet és azt vártam, mikor gázol el, de egy hirtelen lendülettel megfordult és erre folyattuk az utóbbi akciónkat. Tíz perc után elfáradva és lihegve fordítottam neki hátat, lehajtottam a fejem és vártam… Vártam és vártam. Már majdnem feladtam, amikor meleg leheletet éreztem a nyakamon. Óvatosan hátrafordultam és megpillantottam, amint tisztes, fél méteres távolságban áll tőlem a ló és kissé idegesen vár. Ekkor vettem csak észre a nézőközönségemet, akik a karám szélétől kicsit távolabb ültek a fűben és türelmetlenül nézték mit csinálok. Gondolataimat újra a csődör felé összpontosítottam. Lassan elindultam felé, és amikor odaértem rátettem a kezem a nyakára. Természetesen kerültem tekintetét. Óvatosan simítottam végig az egész lovon. Abból éltem, amit az aukcióról tudtam. Elvileg be van lovagolva, tűri a lovast, de időhiány és képzetlen lovas miatt adták el. Így döntöttem.
- Ben, légyszi kihoznád a felszerelését? – most azt gondolhatod, hogy mindig Bent ugráltatom, de hát tehetek én róla, hogy ő volt a legközelebb?
Boldogan bólintott és óvatosan felállt a helyéről, miközben én a karámfához igyekeztem, ahol egy vezetőszár lógott. Nyugodtan leemeltem és visszafordultam a csődörhöz, aki csupán pár lépés erejéig követett és onnan várt. Ráakasztottam a vezetőszárat a kötőfékjére és a karám széléhez vezettem, ahol is kikötöttem. Amíg az öcsém nem ért ki a szerszámokkal csak simogattam és beszélgettem a lóhoz, de amint megkaptam a szükséges eszközöket azok felé vettem az irányt. Először a nyeregalátéttel próbálkoztam meg. Kissé riadtan nézett rám, és arrébb lépett, de tűrte, hogy ezt, majd később az összes többi felszerelést is rárakjam. Mikor végeztem, még utoljára meghúztam a hevedert, beállítottam a kengyeleket és óvatosan fellendültem a hátára. Amikor leültem megfeszült, de ahogy jeleztem az indulásra lendületes léptekkel lódult meg. Egy-két kört tettem meg lépésben és mikor úgy gondoltam nem fog semmi sem történni ügetésre váltottam. Az első körön nem is történt semmi, de aztán kihasználva az egy pillanatra meglazult száraimat megfeszült és felágaskodott. Fogalmam sincsen, hogy maradtam fent, de ha már ott voltam rögtön visszaszereztem az uralmamat. Bár még egyszer be akart próbálkozni előrehajtással és a szárak igazításával megakadályoztam, így tovább haladtunk. Éreztem az aggódó tekinteteket, de nem foglalkoztam velük, nem szabad ráhagynom a lóra az ilyeneket, így immár teljes figyelemmel beugrattam vágtába. A maradék öt percbe semmi nem történt és minden utasításomnak engedelmeskedett, ha egy kicsit vonakodva is ugyan. Megállapítás, csakis haladó és figyelmes lovasnak. Boldogan szálltam le a hátáról és vezettem a karám szélére. Leszereltem és immár kezemben az összes cuccal indultam meg a nyergesbe. Láttam, ahogy a tömeg oszladozni kezd, Emma és Ben a ház felé indultak, gondolom már éhesek lehettek és közben folyamatosan beszéltek. Criss és Angel pedig felém közeledtek szintén beszélgetve, ami nem lepett meg, mert az utóbbi időben, nagyon jóba lettek egymással, aminek persze örültem. Az azonban feltűnt, hogy egyikőjük sem beszél Adamról, de ez megint csak érthető volt. Lassan beértek engem és Criss mellém állt és átfogta a derekamat, mire én csak mosolyogva felé nyújtottam a nyerget, amin minden rajta volt. Leesett neki a célzás és átvette tőlem a kantárat és a nyeregalátétet. Ang a másik oldalamra állt.
- Nagyon ügyes voltál. – mosolygott rám, mire én enyhén kihúztam magam.
Mind a hárman elnevettük magunkat.
- Köszönöm. – mondtam végül illedelmesen.
Bent a nyergesbe lepakoltunk, gyorsan behoztuk a lovakat. – hozzá teszem hárman, mert Ben és Emma bent maradtak – Már minden patás az ajtóban várt minket, hiszen tudták, már rég itt van a vacsi idő. Meg lehetett volna kérdezni, hogy ki vezetett kit, úgy rohantak volna befele, de azért semmi konfliktus nem adódott. Borostyánt szintén én vezettem a helyére. Szerencsére most már nem volt annyira ideges, így csak őt is a kaja érdekelte, ami már minden lovat a bokszban várta. Ezek után, mi is elindultunk enni. Nem lepődtem meg, amikor megláttam Emmát és Bent az asztal mellett, miközben anya árgus szemmel nézte őket és éppen Emma kezére csapott rá viccesen, amikor beléptünk. Mindenki elnevette magát barátnőm ál szomorú arca miatt. Gyorsan kezet mostunk és mi is leültünk. Emm boldogan vette tudomásul, hiszen ez azt jelentette, most már szabad a pálya és szó szerint lecsapott a rántottára. Elég késői vacsorára sikeredett, mert kilenckor fogtunk hozzá és tízig beszélgettünk, nevettünk, anya ismételten a táborról áradozott. Éppen ott tartott, hogy ideje lenne fürödni, amikor Criss felugrott a székről és a lépcső felé rohant. Barátnőmnek is gyorsan leesett a dolog, és ordibálva futott a barátom után. Mindenki röhögő görcsben tört ki, amikor meghallottuk fentről az ordibálást. Gyorsan felálltam és elindultam. Mire a szobámba értem, Emma és Criss már tépték egymást. A fiú éppen a barátnőm csuklóját fogta és tolta el magától, miközben Emma megpróbált szabadulni és a fiúra taposni. Mind a kettejüknek a vállán voltak a cuccaik. Lassan, de tántorogtak a fürdőm (!!!) felé, és Crissnek csodák csodájára sikerült bejutnia a fürdőbe és magára zárnia az ajtót.
- A francba! Ez nem igaz! – mérgelődve ült le mellém a barátnőm az ágyra, ahonnan én figyeltem a mozi műsort.
- Nem csodálkozom. Én is harcoltam volna, a meleg vízért. – mondtam nevetve barátnőm felé nézve, ezzel is a fürdésének hosszára utalva, nem mintha el szokott volna fogyni a víz.
- Mit mondtál? – nézett felém mérgesen a barátnőm, majd rám vetette magát.
Az ágyon fekve kötöttem ki, miközben ő lovagló ülésben ült rajtam és mutatóujjával a hasamat bökdöste, ami iszonyatosan fájt. Tudta, hogy neki nem vagyok csikis, így általában ehhez a módszerhez folyamodott. Bár tényleg nem esett jól, mégis röhögtem, miközben próbáltam őt levakarni magamról. Bolondozásunkat Criss szakította meg.
- Khm… Megzavartam valamit? – nézett ránk kíváncsian nedves hajjal, miközben az ajtófélfának támaszkodott a mellkasán összefont kézzel.
Emmát annyira meglepte a fiú, hogy riadtan fordult hátra. Kihasználtam az alkalmat. Lelöktem magamról a barátnőmet, aki így az ágyra esett, gyorsan felkaptam a ruháimat, amik szerencsére az orrom előtt voltak és berohantam a fürdőbe és Bevágtam az ajtót, pont Emma orra előtt.
- Katty, kinyírlak! – ordította, miközben az ajtón dörömbölt.
- Én is szeretlek, szívem. – mondtam kedvesen neki, amire csak egy horkantás volt a válaszom.
Levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Iszonyatosan jól esett a meleg víz, de nem folyattam magamra túl sokáig, hamarosan befejeztem a fürdést. Megtörülköztem, felöltöztem és fogat mostam, majd kinyitottam az ajtót. Emmának nem is kellett több, szó szerint kilőtt és berohant a fürdőbe. Még hallottam, ahogy elmormol, egy végre szót, de nem nagyon érdekelt. Előkapkodtam a holnapi ruháimat és Criss felé indultam, aki egy székben ült és kedvesen, de fáradtan mosolygott rám. Beleültem az ölébe a fejemet a vállára hajtottam, ő pedig kezét a derekam köré kulcsolta, majd egy finom piszit hintett az arcomra. Nem szóltunk egy szót se, csak vártuk, hogy Emma végezzen. Harminckét perc, emberek hallottátok, harminckét perc kellett ahhoz, hogy lezuhanyozzon. Ez azért már nála is rekord volt. Elégedett mosollyal az arcán jött ki a fürdőből, majd bemászott az ágyra. Én még adtam egy puszit Criss szájára, mielőtt felálltam volna. Befeküdtem Emma mellé.
- Jó éjt! – köszönt el Criss, miközben becsukta az ajtót.
- Szép álmokat! – mondtuk egyszerre barátnőmmel.
Lekapcsoltam az éjjeli szekrényemen világító lámpácskát. Még egy jó darabig beszélgettünk erről-arról a barátnőmmel. Alig várom, hogy az ellensége legyek. Jó persze nem leszek az, de akkor is. Angel szerepe a két csapat összekötése és leellenőrzése lesz, persze a pontozásban mi is szerepet vállalunk, hiszen mi csak a feladatokat adjuk meg a többieknek és elmondunk pár trükköt, amivel segítjük a munkájukat, illetve néha-néha becsatlakozunk, de például az versenyek közben sem fog semmit számítni, ha mi érünk be először, tehát minden a táborozókon fog múlni. Remélem, a táborozók felkészültek a fél hetes kelésre, mert hét órakor mindenkinek az istállóban kell lenni és el kell látni a saját lovát. De hát ez természetes, vagy nem? Ezzel a gondolattal aludtam el, miközben kaján mosolyt villantottam, amit senki nem láthatott.