3. fejezet

Boldogan figyeltem a cseverésző táborozókat és talán most először mértem őket végig. Legelőször Marthat vettem célba. Lássuk csak, mit is tudunk róla! Nos, a lány teljes neve Martha Adlard, kora pedig, ha minden igaz, tizennégy volt. Már most nagyon megtetszett a lány személyisége, hiszen boldogan és feldobottan beszélgetett egy csapattársával, akit szerintem eddig nem ismert. Barna szeme kedvesen csillogott szemüvege mögött és tökéletesen illet hosszú, szőke hajához, ami már a háta közepéig ért. Arcának egyik oldalát frufruja takarta el, de véleményem szerint ez igen jól állt neki. Magasságát tekintve nem nagyon tűnt ki a sorból, ami pedig az alkatát illeti, se nem volt duci, sem nem vékony, illetve kellőképpen erősnek tűnt. Azt már most meg tudtam állapítani, nem az a típus, akit bármilyen szél el tud fújni. Már vártam, hogy egy beszélgetésbe bonyolódjak vele. Tekintetemet egy mosoly kíséretében vezettem tovább Reina Eddyre, aki egyben a legfiatalabb táborozó is, a maga tizenkettő életévével. Éppen alaposabban is meg akartam magamnak nézni a hevesen beszélgető lányt, amikor Leona jelent meg előttem és óvatosan szólalt meg.
- Katty?! Lehet egy kérdésem? – tudakolta meg, miközben testbeszédéből levettem, négyszemközt szeretne velem beszélni. Eltalálni sem tudtam mit szeretne, de minden esetre követtem őt, miután pár jelzéssel tudattam Emmáékkal, hogy minden rendben van, várjanak csak ott. Határozottan fűtött a kíváncsiság a felé, hogy mit is forgat a fejében, így követtem hát egészen addig, amíg meg nem torpant a nappali egy nyugisabb sarkában, majd belekezdett, amint meggyőződött arról, senki sem hallja, amit mond.
- Tehát… Nem tudom, mit szólsz hozzá, de a tudat, hogy Harmatot kaptam egy teljes hétre, az valami fantasztikus, és… Szeretném megkérdezni, hogy, nem is tudom, mondjuk megismerkedhetnék-e vele egy kicsit, még foglalkozások előtt? – szemeiben türelmetlen fény csillant, miközben egy halvány mosoly kúszott az arcára. Kérése meglepett, mert ha valaki, akkor én tudtam, a következő foglalkozás alatt nagyon is jól össze fognak melegedni a patással, de nem én szerettem volna az a személy lenni, aki ettől a találkozástól visszatartja. Sőt, ami azt illeti, én is biztos valami ilyesmit kérnék a helyében, így teljesen megértettem őt. Természetes volt hát, hogy beleegyeztem. Azonban nem éreztem helyesnek, amíg anyunak nem adtam a tudtára a dolgot, mert még képes lenne aggódni értünk, amit persze meg is értek, tehát egy kis időt kértem és visszasiettem az ebédlőbe. Anyuék éppen pakolászták a tányérokat, amikre egy jó nagy adag, forró, szappanos víz várt. Gyorsan anya mellé álltam és a füléhez hajoltam, ezzel tehát csak az ő számára tettem elérhetővé az információt.
- Leonával kimennénk a lovakhoz. Nem baj? – gondoltam, hogy nem fogja megtiltani, de azért nem akartam belőle galibát. Sejtéseim beigazolódtak. Mosolyogva rázta meg a fejét, majd halkan hozzátette, őt nem zavarja a dolog. Úgy gondoltam, egy kicsit megviccelem a lányt, mert már hiányzott valami ilyen az életemből. Faarcot vettem fel, és mosoly nélkül, lehajtott fejjel mentem vissza Leonához. A tekintetét látva belső énem cigánykereket vetett, olyan büszke volt alakításomra. Komolyan, elmehettem volna színésznőnek, mert úgy tűnik, igen nagy hatást váltottam ki ezzel a kis attrakcióval, talán nagyobbat, mint vártam. Egy picit még meg is sajnáltam a lányt. Amint elé értem és feltette a „nagy” kérdést nem bírtam tovább és felkacagtam, majd felszabadultan indultam el az ajtó irányába. Csak most jutott el az agyamig a tudat, hogy van itt tíz ember, akit kényem-kedvem szerint szívathatok, bár Emma csapatával inkább nem szórakoznék. Félek a következményektől, akarom mondani barátnőm bosszújától. De még így is maradt öt ember. Már most azon kezdtem gondolkozni, mi lesz az első dolog. Mit ne mondjak, figyelmeztetnem kellett magam, nem eshetek túlzásokba. Jobbnál jobb ötletek jutottak eszembe és e miatt csodálatos érzés töltött el. Eddig nagyon még bele sem gondoltam, mennyire is gonosz tudok lenni, de most határozottan túl tettem magamon. Hamarosan azonban véget kellett vetni a fantáziálásomnak, mert eljutottunk az istállóig. Utam egyenesen a nyergesbe vezetett, ahol is automatikusan leakasztottam Harmat vezetőszárát és kötőfékjét, majd a mellettem ácsorgó lánynak adtam. Érdekes, hogy mennyire meg van szokva mit, merre keressek, még akkor is, ha itt élek. Persze, ha például Ang valamikor is „rendet rak” az tuti, hogy semmit nem találok meg, vagy ha igen, akkor is fél napot kell keresnem. Nem egyszer vitáztunk már e miatt. Abban végül is igaza van, hogy rendet kell tartani, de ha olyankor, én nem találok meg semmit, mit tehetnék? Amúgy sem szokott nagy kupi lenni…
Következő állomásunk a karám volt. A kis, viszont egyre bővülő ménes szokásához híven biztos távolságban legelészett. Egy gyors mozdulattal bújtam át a karámfák között nyomomban Leonával és elindultam a csapat felé, azonban hamarosan feladtam a sétát. Be kellett látnom, mindig ugyan arra a végtelenül távoli helyre gyűlnek össze, kivétel persze, ha ebéd-, vagy vacsoraidő van. Megálltam hát és egy füttyel magamhoz hívtam lovamat. Már nem is emlékszek, hogyan tanítottam meg neki ezt, de ilyenkor tényleg nagyon jól jött. Belegondolva szinte mindig ezt a módszert használom. Talán egy kicsit lusta vagyok annyit sétálni. Pirkadat semmi időn belül ott állt mellettünk várakozón. Mosolyogva végigsimítottam fején, majd elkértem Leonától a vezetőszárat és a nyakába akasztottam. Ez idő alatt a patás meg sem mozdult, csak várta, most mi is következik. Ez egy igen jó tulajdonsága volt, amit igen sok lónak, hosszú időbe telik elsajátítani, de Pirkadat már az elejétől így viselkedett velem, illetve másokkal is. Felugrottam a hátára, majd helyet szorítottam a lánynak, akinek természetesen segítettem felszállni mögém. Amint éreztem, hogy elhelyezkedett beugrattam Pirkadatot vágtába. Mint mindig, most is nagyon tetszett milyen könnyen mennek át rajta a jelzések. Most is álljból pár lépés után beugrott és csak addig fokozta az iramot, amíg én engedtem, illetve amíg úgy érezte biztonságos ránk nézve, sőt ami azt illeti még élvezte is. Fejét egyszer-kétszer játékosan megcsavarta. Pár pillanat alatt elértünk így a méneshez, ahol felvettem a lovat ügetésbe, lépésbe, majd álljba és lecsusszantunk a hátáról. Leona arcáról mindent le lehetett olvasni. Engem is boldoggá tett az a mosoly az arcán, feldobott, hogy ennyivel örömöt tudtam neki szerezni. Nem tudom, mit fog majd szólni Ang oktatásához, de én arra tippelnék, hogy élvezni fogja, habár mérget vennék arra, teljesen ki lesz fáradva a terepre. Ami azt illeti, nekem is sokkal jobb a kedvem, kint a levegőn, lovak társaságában, miközben hallgathatom a madarak csicsergését, ahogyan a szellő halkan végigfúj a legelőn, ezzel enyhén megmozgatva a fák levelét és a legelő gyönyörű zöld füvét. Hirtelen egy nózit éreztem meg a tarkómon, miközben Leonát figyeltem, ahogy Harmatot babusgatja. Mikor megfordultam, Fantom irigykedő tekintetével találtam szembe magamat. Mosolyogva nyúltam üstökéhez és azt kezdtem el körkörösen simogatni. Azt mondják ez különösen megnyugtató a lovaknak, véleményem szerint, viszont maga az a megnyugtató, hogy foglalkozunk velük, szeretjük őket és kivételesen nem dolgoznak. Annyira élvezte a kis masszírozást, hogy szempillái le-lecsukódtak. A sötétpej kanca teljesen elernyedve állt mellettem, én pedig mosolyogva bámultam őt, miközben gondolataim teljesen elhalkultak és kezem teljesen magától mozgott. Leona hangja térített magamhoz.
- Milyen fajtájú? – érdeklődött. Hirtelen azt sem tudtam hol is vagyok, de szerencsére gyorsan magamhoz tértem.
- Holsteini és arab keverék! – csak rájuk kellett nézni és előre tudhatta az ember, milyen nagyszerű párost fognak alkotni. A szürke kanca ugyan mindig, mindenkivel kedves és barátságos volt, valahogy a lány jelenlétében teljesen megnyugodott, arab temperamentumát mellőzve, pedig elég gyakran az is fellángol benne. Őszintén szólva az, hogy ez a két fajta keveredik benne, nagyon tetszik. Az arabok tüzes mivolta vegyül nála a holsteini lovak akciós mozgásával, nem mellesleg kimondottan puha szájú ló, így ezzel szerintem nagyon sokaknál plusz pontot érdemel – Rakd csak rá nyugodtan a kötőféket, kivezetjük a mosóra! – mondtam kedvesen, hiszen azért a nagy, kalandozó gondolataim közepette egy kicsit előre is terveztem. Fantom megbökte a karomat az orrával, mert mint kiderült, idő közben abbahagytam a simogatást, ami őfelségének nem nagyon tetszett, így újra kezdtem, de nem folytathattam sokáig, mivel Leona újra megszólalt.
- A mosón találkozunk! – amikor felé kaptam a fejem egy kaján mosoly ült az arcán, majd szinte abban a pillanatban el is indította a kancát ügetésbe, majd vágtába. Hirtelen le sem esett, mi zajlik körülöttem, majd az szaladt végig a fejemen, mi lesz, ha valami történik. De rögtön meg is nyugodtam, amikor láttam, Leona tökéletesen ura a helyzetnek. Ami csupán annyit jelenthet, hogy nem veszíthetek! Tudtam ugyan, hogy ezt nem versenynek szánta, de rossz embert nézett ki magának! Gyorsan újra felpattantam Pirkadatra, aki végig ott legelészett mellettem, most pedig tettre készen kapta fel a fejét.
- Ugye nem baj kislány, ha még kérek egy kis segítséget? – hajoltam minél közelebb füléhez, miközben sörényébe markoltam és végigsimítottam nyakán. Választ is kaptam egy apró, nyihogásnak nem mondható éles hang, illetve egy bólintásnak ható fejmozdulat keretében, amin jót mosolyogtam. Nagyon jelet sem kellett adnom neki, kilőtt, mint a puskagolyó. Akaratlanul is kicsúszott a számon egy felhőtlen, boldog kurjantás, miközben a lovam nyakára hajoltam. A menetszél arcomba söpörte hátasom fekete, dús sörényét, az iram miatt az adrenalin hevesen áramlott testemben, egy mosoly kúszott az arcomra, de közben figyeltem azért, merre megyünk. Éreztem Pirkadat minden rezdülését, versenyszellemem pedig rá is átragadt és felkeltette benne azt a nemes, angol vérvonalat, amit igen kis százalékban ugyan, de magában hordozott. Nem volt kihívás utolérni a számomra nyugodt tempóban haladó párost és lekörözni őket, bár láttam, ahogy Leona gyorsabb tempóra ösztökéli lovát, a még mindig gyorsuló Pirkadat ellen ez már nem volt hatásos. Ilyen ütemben igen kicsinek bizonyult a karám, bár nagyon jól tudtam milyen nagy is valójában. Miután lehagytam a párost lassítani kezdtem lovamat, mert nem akartam felkenődni a karámfára, illetve lerepülni egy hirtelen állj következtében. Amint lovam megállt lepattantam hátáról, hozzá fordultam és nevetve illetve kissé kifulladva megpaskoltam a nyakát, mire egy nagyot horkantott, ami egy kacajt váltott ki belőlem, majd a Leona, Harmat páros felé fordultam. Egy diadalmas mosoly húzódott az arcomra, miközben néztem, ahogy hozzánk érnek és e miatt a másik lány is elmosolyodott. Amint mellénk értek, ő is leszállt, majd kifáradva lova oldalának dőlt.
- Szép volt! De ne hidd, hogy ezt Harmattal csak így elfogadjuk! – egy olyan kaján vigyor kíséretében mondta mindezt, ami még az enyémen is túltett. Vissza akartam vágni, de kivételesen nem tettem. Nem is tudja, mondjuk honnan is tudhatná, hogy mennyit szoktunk mi Emmával versenyezni, ami igen megedzette az én kis angyalkámat, igaz általában barátnőm nyer, de most nem ez a lényeg. Pirkadat még nagyon ki sem fulladt a kis akciónk miatt, ami Harmatra nem igen volt mondható. Oldala sokkal hevesebben járt fel és le, mint lovamé, pedig korántsem mentek olyan tempót, mint mi. Bár ki tudja, ezen az egy héten bármi megtörténhet. Minden esetre folytattuk utunkat és elkísértem a párost a mosóig, otthagyva szomorúan utánunk néző lovamat.
- A többiek is mindjárt kint lesznek. Ha szeretnéd, nyugodtan lecsutakolhatod, meg felszerelheted. Bent a nyergesben mindent megtalálsz. – mert most nem Ang pakolt, hanem én tettem hozzá magamban – Addig én közelebb csalogatom a lovakat! – fejeztem be mondandómat és megvártam, amíg válaszol.
- Rendben! – tette meg mosolyogva. Válasza után egyenest a zabosba mentem, mert kiterveltem valamit, amivel Pirkadat dolgát könnyítem meg. Egy kicsit ugyan gonosz terv volt, de ez nem akadályozott meg a végrehajtásában. Megfogtam egy vödröt és raktam bele egy kevés zabot, majd a nyergesből összeszedtem kilenc kötőféket és vezetőszárat, magamra aggattam őket és elindultam vissza a legelőre, de azért még a mosónál megálltam és Leonához fordultam.
- Nyugodtan menj be a homokos pályára, lépjetek bemelegítésképpen, mert Ang eléggé meg fog mozgatni benneteket. Én egy pillanat és jövök. – nem vártam meg válaszát, mert már most éreztem a könnyűnek tűnő felszerelések súlyát. Úgy éreztem magam, mint egy karácsonyfa, ami tele van díszekkel, már ha annak vannak érzései. Csoda, hogy nem buktam fel egy lelógó vezetőszárban, vagy akár a saját lábamban. Mire oda értem már majdnem elejtettem a vödröt, de azért végül sikeresen kitartottam. Amint odaértem ledobtam a cuccokat, kivétel a vödröt, mivel azzal a kezemben álltam fel az első karámfára és füttyentettem egyet, majd megráztam a kezemben lévő tárgyat és annak tartalmát, mire minden ló felkapta a fejét és felém iramodott. Gondoltam, hogy be fog válni, ezt egyik hátas sem hagyná ki. Haspókok. Minden esetre, még mielőtt teljesen hozzám értek volna, leugrottam a deszkáról és elég gonosz módon elég távol raktam a vödröt ahhoz, hogy ne érjék el, amíg kikötöm azokat a lovakat, amelyekre szükség van az óra folyamán. Így Csoda, Pirkadat és Anonymus szabad maradt. Egész gyorsan végeztem. Természetesen azért mindenkinek járt egy kis zab, cserébe, mert voltak olyan kedvesek és színem elé fáradtak. Kis etetés, simogatás meg gügyögés után elindultam Leona után a homokos pályára, annak is egyenest a közepére és onnan figyeltem a lányt. Ismételten megbizonyosodtam arról milyen jó kis párt is alkotnak ketten. Egyszerűen nem tudtam mosolygás nélkül nézni őket, no, nem mintha bármi nevetni való lett volna rajtuk, csak jól néztek ki együtt. Azért fontosnak tartottam elmondani pár dolgot a patásról, így mégis megtörtem a csendet.
- Harmat egy nagyon jó kis ló, bár néha vannak érdekes dolgai. Bent jó fej lesz, az biztos, terepen meg csak annyi, hogy figyelj oda rá. Elég puha szája van, meg ugye jó ütemes jármódjai. – eszembe jutott az előbbi kis vágta és mosolyom még szélesebbé vált. Már most nagyon jól éreztem magam a lány közelében és biztos voltam benne, ennél csak jobb lesz. Kíváncsian vártam, melyiket fogja jobban szeretni a terepeket, vagy az órákat. Minden esetre, ha engem kérdeznének, nem tudnék dönteni. Mindkettőt imádom, mert megvan a maguk előnye. Bent, nagyon sokat tanulok mindig és élvezem is úgy, ahogy a terepet, viszont kint lenni az erdőben és saját belátásom szerint csinálni, amit szeretnék, sokkal jobb, mint mikor mindig figyelmeztetnek, ha csak egy kicsit is rosszul ülsz. Mindkettő hiányozna, az egyszer szent.
Amikor a ház felé néztem, megpillantottam Bent, majd utána a többieket is, azonban tesóm futva levált csapattól és egyenesen felénk jött. Éreztem, ahogy testemet átjárja az izgatottság, hisz tudtam, ez az első komolyabb programuk, így egyben a legfontosabb is. Ben pár perc alatt hozzánk ért, de természetesen a pálya előtt egy kicsivel, már lelassított, majd besétált mellém.
- Jönnek a többiek is! Criss meg elment Hercegért, hogy tudjon kivel jönni terepre. – kisöcsém szeme is magállapodott a lépegető pároson és rám sem nézett, miközben hadart. Ezek szerint nem csak engem nyűgözött le a látvány. Viszont a gyerekek buzgóságával rendelkező öcsisajt, nem ragadt mellettem sokáig. Egy pár másodperc után, már ment is volna vissza. Sokat gondolkoztam azon, vajon én is ilyen voltam-e, de mindig rájöttem, valószínű, ennél sokkal rosszabb lehettem. Még mielőtt Ben tovább állhatott volna, gyorsan megállítottam.
- Üzenem Angnek, hogy kikötöttem a lovakat a karámhoz! – tudom, rájöttek volna, de ha ezt tudja, akkor nem kezdi el keresni a kötőfékeket, tehát így már csak mindenkinek fognia kellett a lovak szerszámait és felszerelni a hátasokat. Ben egy bólintással jelezte, hogy megértette, majd elillant, így én Leonához fordultam.
- Hamarosan jönnek a többiek is. Megint két csapatra oszlunk. Az egyik lovagol a másik meg pihen, vagy szabadprogramot kap, úgy nagyjából egy óra után cserélünk. – már majdnem indultam volna el, de beugrott valami, még mielőtt egy lépést is megtehettem volna - Mi kezdünk! – tettem hozzá, mire a lány egy igen egyszerű szóval válaszolt.
Innen is tisztán látszott, ahogy a tíz táborozót számláló kis csapat az istálló előtt kettéoszlott. Emmáék, vagyis a piros csapat a mosó előtt egy kicsivel leterítettek egy plédet és ráültek, az én csapatom pedig miután megjárták a nyergest a legelő felé igyekeztek. Szemem azonban barátnőmön állapodott meg. Egy kicsit sem volt fáradt, annak ellenére, milyen hamar keltünk. Mondjuk, ami azt illeti én is túlpörögtem. Emma egy nagy mosollyal az arcán terült el a pléd melletti füvön. Hát igen, ez is minket jellemzett. Gyakran jobban szeretünk a fűbe feküdni, mint a pléden és érezni, ahogy a nedves fű hűti a ruhánkon keresztül a bőrünket, miközben a nap hevíti az arcunkat. Kicsit különös emberek vagyunk, azt meg kell hagyni.
Amikor Leona ügetni kezdett, nagy porfelhő kerekedett a pályán. Rá kellett jönnöm, holnap még annyival hamarabb kell kelnem, hogy locsolhassak, mert ebben a porban meg lehet fulladni. Nem mellesleg, már nagyon melegem is volt. Na, ezért próbáltam én mindig reggel, vagy este idomítani a lovakat, a homokos körkarámban. Tervezgetésemet az szakította félbe, hogy egy Harmat fejet láttam meg magam mellett. Így vártuk hárman, csendben, na meg persze türelmetlenül mire a többiek is hozzánk érnek. Szerencsére elég gyorsan haladtak. Először természetesen Angel ért hozzánk. Egy türelmetlen mosolyt véltem felfedezni az arcán, amit minden mértékben megértettem, de már beszélni nem tudtam vele, mert mindenki megérkezett Mikelt kivételével. Ha nem tudom, miért nem csatlakozott a csapathoz, biztosan rosszra gondoltam volna, de ezt Angel tervezte így, ugyanis a teljesen megérthető aggódása miatt a csődör iránt, azt ötlötte ki, hogy rám bízza a párost. Tulajdonképpen nekem jutott a tisztes feladat, mellyel összeszoktatom őket a körkarámban, így hát meg sem vártam, amíg elkezdik az órát, egyenesen az istálló felé indultam, mert láttam, Mikel ott vár rám minden felszereléssel a kezében. Elhaladtam a boldogan cseverésző, pléden ülő, vagy éppen fekvő társaság mellett, akik szerintem észre sem vettek, kivétel persze barátnőmet, aki csatlakozott hozzám, egy kis morgás keretében. Nagyon nem szívlelte meg a fiút és nem is igyekezett véleményét palástolni. Én csak mosolyogva folytattam utamat, miközben ő már azon is bosszankodott, hogy nem veszem komolyan. De ezzel mit lehet csinálni? Ha egyszer tényleg vicces, ahogy morog… De nagyon időnk se jutott ezen veszekedni, mert a helyszínre értünk.
- Mehetünk? – tettem fel a kérdést és engem is megdöbbentett mennyire kedvtelenné vált hangom. Láttam, ahogy Emma próbálja visszafojtani a nevetését, ami szerencséjére sikerült is neki. Mikel úgy mért végig minket, mintha azt mondaná, nem vagyunk normálisak és bár teljesen igazat adtam neki, eléggé rosszul esett a dolog. Egy szó nélkül indultunk be a nyergesbe, illetve ugyan ilyen némasággal nyomtam Mikel kezébe Borostyán cuccait. Éreztem, ahogy egész végig engem méregetett, de ügyet sem vetettem rá, majd a körkarám felé indultam és elégedettem vettem tudomásul, a fiú egy kicsit nehézkesen veszi fel tempómat barátnőmmel ellentétben.
- Szóval néhány információnk van csak Borostyánról. Mint arra már te is rájöhettél, csődör. Lovagolva nyilvánvalóan volt, ültem rajta, nagyon jó ló, csupán magabiztos lovas kell hozzá. – egy kis hatásszünetet tartottam, de még kibukott belőlem egy mondat – Remélem tisztában vagy vele, hogy ha egy rossz mozdulatot is észreveszek, a tábor végéig nem lovagolhatsz, sem ezen, sem pedig másik lovon. - hangom meglepően határozott és fenyegető volt, oly annyira, hogy azt még Mikel is komolyan vette. Azt sem nézem jó szemmel, ahogy másokkal tréfálkozik, de addig nincsen jogom beleszólni, amíg nem kérnek meg rá, vagy nem túl bántó, amit tesz, esetleg amíg nem veszélyezteti mások testi épségét. Éreztem, hogy Borostyán nagyon tehetséges ló, de még sokat kell tanulnia, illetve természetesen féltettem a többi hátast is. Tartottam tőle, hogy valami balul üt ki, de reméltem, Mikel azért mégsem olyan ostoba, hogy veszélybe sodorja e nemes állatok életét. Minden esetre kíváncsian vártam a fejleményeket. Amint közelebb értünk mégis valami megnyugtatott. Mikel olyan csillogó szemmel nézte a fújtató állatot, hogy egyből tudtam, ha másra nem is, rá legalább vigyázni fog. Egy alig észrevehető félmosoly ült ki az arcomra.
- Rakd le itt a cuccokat, először egy kis megmozgatással kezdünk! – adtam ki az utasítást, ami meglepte a fiút és egy kis morgás keretében lerakta a felszereléseket az egyik oszlopra és bement, mi pedig Emmával kint maradtunk. Ez a másik dolog, ami meglepte őt – Nos, mennyire ismered a szabadidomítás alapjait? – tettem fel a nagy kérdést, mire elfintorodott.
- Szerintem hülyeség! – jelentette ki határozottan, én pedig igyekeztem nem leordítani a fejét – De nagyjából ismerem, miért? – legalább a kérdésemre is adott választ.
Őszintén szólva én imádtam ilyen módszerrel dolgozni a lovakkal. Amikor semmi nem köti őket hozzám csak az, hogy velem akarnak lenni. Ilyenkor a legfogékonyabbak és persze így tudom, nem csak azért vannak velem, mert én azt mondom, hanem azért mert ők is azt akarják.
- Mielőtt felülsz, szeretném, ha kicsit megfutatnád addig, amíg megtanulja, hogy te vagy a főnök. Elég lesz egy felcsavart futószár is. – tettem hozzá mellékesen. Beszélgetésünk közben, a csődör a karám legtávolabbi pontján méregette vetélytársát nem túl kedves szemekkel. Végül szerencsére nem kellett nyösztetni a fiút és belekezdett a munkába. Megnyugtatott, hogy egész végig le sem vette a csődörről a szemét és lenyűgözte az állat mozgása, de nem csak ő volt így vele. Tényleg imádtam nézni, mert minden mozdulata azt sugározta, ő az úr és reméltem, akkor sem veszti majd el lendületét, ha egy kicsit nyugodtabb lesz és megtanulja tisztelni az embert. Mikel tényleg ismerte a szabadidomítás alapjait. Tíz perc vágta után, amikor már látszott a lovon, hogy kezd lenyugodni megállt, hátat fordított a csődörnek és várta a fejleményeket. Gyönyörű pillanatot láthattunk, amikor a hátas rágcsálva a fiú mellé sétált és nyugodtan tűrte, hogy az végigsimogassa. Ez után következett a nyergelés, majd a lovaglás. Már most meg tudtam mondani, kitűnő párost fognak alkotni. Egy rossz mozdulatot nem vettem észre sem a lótól sem lovasától, de előbbi lendülete szerencsére ugyan úgy megmaradt. Megvártam míg Mikel leszáll, majd kinyitottam neki a kaput és onnan néztük távolodó alakjukat.
- Remélem semmi gond nem lesz. – morogta mellettem barátnőm, de nem válaszoltam, csak bólintottam. Tudtam, ha gond történik és Mikel lesz érte a ludas, akkor Ang biztosan megtalálja a méltó büntetést neki, e miatt nem aggódtam. Most, hogy Angel vette át a párost nyugodt szívvel mentem vissza az istállóhoz. Fura érzést váltott ki belőlem, hogy nincsen semmi dolgom, illetve Criss sincsen itt. Gondoltam rá, hogy odamegyek Emmáékhoz, de inkább nem tettem meg. Az igazat megvallva lusta voltam rá, túl messze voltak. Sokkal hívogatóbbnak tűnt az egyik hűvös boksz, így kényelmesen helyet foglaltam benne. Hátamat, fejemmel együtt az elválasztó falnak támasztottam és így pihentem mindaddig, amíg valami, akarom mondani egy édes kis szőrcsomó meg nem zavart. Blacky egyenesen az ölembe mászott és addig dörgölőzött, meg nyávogott, amíg simogatni nem kezdtem. Kész ördögfióka az a macska, de annyira aranyos is volt. Amikor már megelégelte a törődést, lesétált rólam és összegömbölyödött mellettem a szalmába.
- Nagyon édes! – a hangra felkaptam a fejem, hogy a bokszajtóban álló idegenre nézhessek. Reméltem, hogy egy hét alatt megtanulom, melyik hang kihez tartozik, de egyelőre, nagyon zavart, hogy nem tudtam beazonosítani az alakot, de amint felnéztem felismertem az arcát. Martha állt előttem, pontosabban már guggolt és a macskát simogatta, aki nem nagyon foglalkozott vele.
- Gyönyörű ez a hely! Már most félek az idő múlásától! – nézett rám mosolyogva, mire én is viszonoztam gesztusát.
- Ne aggódj, hasznosan fog telni az idő! – kacagtam fel. Gondolataimon végigsuhant az a rengeteg program és lovaglás, amit terveztünk. Szerintem még én sem szoktam ennyit egy hét alatt lovon ülni, attól függetlenül, hogy megtehetném… Nah, jó nem. Azért ez így nem igaz, mármint igenis szoktam ennyit lovagolni. Éppen hozzátettem volna valamit, amikor Emma kiáltását hallottam meg.
- Katty! Végeztek! – nem is kellett mást mondania. Már pattantam is fel és irány a kis csoportom, persze azért még kellemes lovaglást és természetesen kitartást kívántam Marthának is, ismerve Ang edzéseit. Igen, igen, tudom, nagyon jó edző és nagyon sokat tanulunk, de cserébe rengeteget dolgozunk is. Akármennyire meg van szokva a stílusa, mindig lóg a belem az óra végére. Nem vártam meg, amíg válaszol, egyenesen kis csapatomhoz kocogtam és Leona mellé soroltam be. Annyira jó érzés kimondani, hogy ők az én csapatom, akármennyire is furán hangzik. Remélem, sikerült majd rengeteg szép emlékkel gazdagítani őket.
Kíváncsian mértem őket végig és nem kellett nagy tudás ahhoz, hogy megállapítsam mindannyian kimerültek. Pedig mi vár rájuk ma, sőt az elkövetkezendő napokban… Minden esetre most egy órás pihenés várt rájuk.
- A nyerget hagyjátok fent, a kantárt meg cseréljétek ki kötőfékre, mert amint a másik csoport is végez, kimegyünk terepre! – tájékoztattam őket, hogy azért mégse eresszenek le teljesen. Ők nem is sejthették mennyire várom már a terepet. Már csak a gondolatától is beleborzongtam és mosolyognom kellett, amit reméltem, senki más nem látott meg. Hirtelen szemem sarkából egy közeledő alakot véltem felfedezni és hamarosan rájöttem, hogy Criss érkezett meg. Boldogan, egy óriási mosollyal az arcomon sétáltam a mosóhoz és ott vártam be. Herceg fekete szőre gyönyörűen csillogott a nyári nap fényében. Lovasa hosszú száron léptette a hátast, amit ő ki is használt és jól képzett lóhoz méltóan leengedte fejét és lábaival hosszú lépéseket tett előre. Nem kellett sok idő, mire elénk értek. Criss mosolyogva leszállt a nyeregből, majd kikötötte a lovat és hozzám fordult.
- Hol tartunk a programmal? – szemében izgalom csillant, úgy, ahogyan az enyémben is. Éreztem az első nap fontosságát. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire várni fogom ezt a napot, sőt ezt a hetet, vagy, hogy ennyire élvezetes lesz. Teljes szívemből reméltem, mindenkinek tetszeni fognak a terveink és a táborlakók sokat tanulnak majd, nah meg persze vártam, mikor gonoszkodhatok egy sort. Fel sem tűnt, hogy idő közben Emma érkezett meg mellénk. Észrevettem, milyen csillogó szemmel méregeti a heréltet és nem is csodálkoztam rajta. Criss mostanság elég jó kondiban tartja és az a fekete szőr… Barátnőmnek pedig ez volt a kedvence, főleg, ha a Nap sugarai még táncolnak is rajta, amint a ló levegőt vesz.
- Azért a nyálad el ne csöppenjen! Tartogass egy kicsit Csodának is a gyönyörködésből! – böktem oldalba, mire összehúzta szempilláit és morcosan méregetett.
- Na, nem mintha te másmilyen arcokat vágnál, ha ránézel Wondra! – hangjából sütött a gúny és ezzel keveredve a játékosság is. Hát, igen. Nem tévedett sokat, de nem volt mit tenni. Bár tegyük hozzá, mindketten így nézünk szinte minden lóra, viszont azért mégis jó érzés a másikat piszkálni. Válaszul csak a nyelvemet nyújtottam rá, de ezzel nem várt reakciót váltottam ki. Emma egy gonosz kacajt hallatva indult felém, mire Criss csak kezeibe temette arcát és fejét rázva kacagott. Nekem viszont a legkevésbé sem volt időm ezzel foglalkozni. Elindultam, nehogy barátnőm elkapjon, azonban köztudottan jobb sprinter hírében állt, mint én, így esélyem sem volt. Habár mindent beleadtam, hamarosan a nyakamba ugrott. Gondolom, ezzel az lehetett a célja, hogy fellökjön, azonban nem teljesen úgy alakult a dolog, ahogy ő azt szépen kitervelte ellenem. Bár majdnem orra buktam sikerült megtartani az egyensúlyomat egy óriási lépéssel, majd rögtön megragadtam csípőm köré tekert lábát és így folytattam utamat. Ahogy rájött hibájára, ordibálni és rúgkapálni kezdett, de engem az még akkor sem hatott meg, amikor már majdnem megfojtott. Nem akartam tudni, mit gondolnak rólunk a többiek, persze nem is érdekelt. Nagyon jó érzés néha visszamenni óvodás szintre és ez annak a velejárója, ha valaki velem barátkozik. Szerencsére nagyon sokan vannak, akik elfogadnak ilyenek, pontosabban az ő nagy szerencséjükre. Jó, ezért nem gondolok ennyire sokat magamról. Elég sok erő szorult barátnőmbe, bár akárhogy próbálkozott, nem engedtem el, sőt… így mentem oda a lepedőn ücsörgő kis csapatomhoz.
- Nos, most van egy órás szabadprogramotok! Azzal töltitek, amivel akarjátok, csak ne hagyjátok el a telket! Egy óra múlva itt találkozunk! – közöltem mosolyogva velük és meg sem várva reakcióikat indultam vissza a mosóra. Megfordult a fejemben, hogy visszamegyek hozzájuk és ismerkedek egy kicsit, de igazából, ahogy láttam, jól elvoltak nélkülem is és szerintem egy egész hét bőven elég az összeszokáshoz. A másik pedig, most ők fáradtak én pedig tele vagyok energiával és nem lennék rájuk ilyen állapotban jó hatással. Pihenjék csak ki magukat, kelleni fog a plusz energia. Amint elértem célomat elengedtem Emmát aki kihasználta az alkalmat és leugrott rólam, de olyan sebességgel, mintha arra számított volna, hogy visszatartom, habár ez eszemben sem volt.
- Eszement! Te nem vagy normális! – próbált komoly, vagy esetleg sértődött arcot vágni… mit ne mondjak, nem jött össze neki. Teli torokból röhögött és ez ragadósnak bizonyult. Criss mellettem már alig állt a lábán a nevetéstől, Herceg meg esküszöm úgy nézett ránk, mint a bolondokra, bár nem is tévedett olyan sokat. El sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha ez a két lökött nem lenne velem, vagy nem is költöztünk volna erre a helyre és mondjuk egy városban kellene élnünk.
Végül, amikor egy kicsit lenyugodtak a kedélyek, úgy döntöttünk irány az istálló, hogy egy kicsit lehűljünk. Hihetetlenül meleg lett az idő és rólam, az előbbi cipelés miatt már szinte folyt a víz. Eddig még fel sem tűnt, mekkora a felfordulás, mind a bokszoknál, mind a nyergesbe és a padlást már nem is említeném. Kő-papír-ollóval döntöttük el, ki mit takarít. Egyértelműen a padlás lehetett a legvészesebb a meleg miatt. Magamban imádkoztam, nehogy az jusson nekem és szerencsére bejött. Ördögi mosollyal nyugtáztam, hogy barátnőm nyerte meg magának a poros, kissé pókhálós, száraz és meleg helyet. Enyém lett a nyerges, Crissre pedig értelemszerűen az istálló maradt. Éppen nekiláttam újrapakolni a szerszámokat – amiből szerencsére nem találtam sokat, mivel kint voltak a lovakon – mikor a csendet hirtelen egy hangos sikítás szakította félbe és barátnőm bukkant elő a létrán, amelyen a padlásra lehet jutni és olyan ütemben jött le, hogy már azt hittem leesik. Szemében rémült fény csillant, és amikor meglátta, nevetek rajta hozzám vágott egy szivacsot, amivel a lovakat szoktuk mosni, csakhogy nem éppen a tisztábbik fajtából. Valahogy számítottam erre az eseményre. Soha nem tudja megoldani a pakolást ilyen nélkül. Már volt, hogy egy pók, ijesztette meg, ami ki sem látszott egy pórszemtől, de olyan is, amikor nem volt ott semmi, de persze ő azt állított, egy óriási pók mászott elő a sarokból. Nem tudtam hát mást csinálni, csak nevetni rajta, ha tetszett neki, ha nem. Nem is tudtam elgondolni, most vajon milyen szörnyeteg próbálta felfalni.
- Ne nevess! Van ott egy hatalmas darázsfészek! – hangja vagy egy oktávot ugrott arcáról pedig lerítt a kétségbeesés. Már szinte sírtam a nevetéstől és hiába akartam abbahagyni, nem tudtam. Mentem inkább és vadásztam egy seprűt nevetve. Emma, persze már kezdtem megérteni, kissé durcásan nézett rám. Nem akartam én megsérteni, de azt az arcot akkor is látnia kellene mindenkinek, aki szomorú. Minden esetre előléptettem magam „Hős megmentőnek” és elindultam fel a létrán, mögöttem pedig a megmentésre szoruló hölgyemény érkezett.
- Mondja, őfelsége, merre van az óriás, akit le kell győznöm? – mondanom sem kell, még mindig nevettem.
- Haha, azért komolyabban is vehetnéd! – mormogta orra alatt., de azért elindult egy távolabbi sarokba. Ahogy sejtettem fent meleg volt, még annak ellenére is, hogy az ajtó, amin keresztül a mosóra szoktuk leejteni a bálákat nyitva volt, viszont így fény áramlott be, az amúgy igencsak sötét helyiségbe. Végül is tényleg mutatott egy darázsfészket, a mérete, azonban már más tészta. Maximum hat darázs férhetett be abba a kis valamibe, ami egyáltalán nem volt nevezhető óriásinak. Csak én mentem közelebb Emma tisztes távolságból figyelte az eseményeket, kezét pedig maga előtt fonta össze, nem mintha azzal megvédte volna magát… Fejemet rázva vertem le a fészket a helyéről, azonban nem történt semmi. Egy árva darázs sem repült elő, ami azért eléggé megkönnyítette a helyzetemet. Megfogtam a fészket, kisétáltam az ablakhoz és elhajítottam akkora lendülettel, amekkorával csak bírtam.
- Akkor ezzel meg is lennénk! Van még valamit, amit őfelsége óhajt? – hajoltam meg barátnőm előtt, mire egy szalmacsomó landolt hajamon.
- Nem! Köszönöm, hogy a bajbajutott lány segítségére sietett, ó nagy madárijesztő! – ekkor már ő is nevetett, rólam pedig ne is beszéljünk. Végül mindketten folytattuk feladatunkat és szerencsére hamar készen is lettünk. Mivel még volt egy halom időnk, mi viszont untuk magunkat inkább arra a döntésre jutottunk, hogy elmegyünk bemelegíteni a lovakat. Criss úgy döntött, inkább a karámfáról figyeli az eseményeket, mi pedig felszerszámoztuk a hátasokat és elindultunk a legelő távolabbi vége felé. Hihetetlenül megnyugtató volt érezni, Pirkadat egyenletes légzését és lépését. A szellő arcomat cirógatta, ami pont tökéletesen jött, hiszen így enyhítette a Nap sugarainak melegségét. Engedtük a hátasokat hosszú száron lépni, miközben mi egy szó nélkül élveztük a lovaglás örömét, persze nem sokáig. Azért nem tudunk mi annyit csendben maradni…
- Számíts a teljes vereségre! – Emma szája kaján mosolyra görbült, mire én csak felnevettem. Azonban azzal, hogy nem kezdtem hevesen ellenkezni eléggé felkeltettem gyanúját és ezt hihetetlenül élveztem. Ja, nem is tudjátok, miről beszélek… ne aggódjatok, egy darabig még nem is fogjátok érteni. Mondtam már, mennyire szeretek gonoszkodni. Ismét egy kis csend telepedett ránk, így néztem a makulátlanul tiszta, kék eget, néha egy-egy madár is feltűnt a látószögemben, de alapvetően semmit sem láttam fent mozgolódni.
- Te felfogtad már, hogy elkezdődött ez az egész? – fordult felém újra barátnőm, ezzel kiszakítva engem töprengésemből.
- Egyáltalán nem! – nevettem fel és ami igaz, az igaz. Magamat ismerve, este fogok teljesen bepörögni, mert tényleg tudatosul bennem, hogy elkezdődött az első tábor. A gondolatra egy mosoly kúszott az arcomra, de semmi több.
- Akkor nem csak én vagyok így vele! – nevetett fel mellettem Emma is, majd elkezdte kicsit szárra állítani lovát. Én még hagytam Pirkadatot, hagy melegedjen egy kicsit.
- Szerinted Adam tényleg eljön a tábortűzre? – kicsit komolyabb lett a hangulat, legalábbis az enyém biztosan. Fogalmam nem volt, mi fog ebből kisülni, de abban biztos lehettem, hogy a férfi itt lesz, mivel megígérte, azt viszont már csak remélhettem, semmi nem fog balul kiütni. Persze, tudtam, Ang leplezni fogja érzéseit, de őszintén nem akartam neki sem rosszat.
- Megígérte! – ennyivel be is értem – Minden esetre alig várom már a táborozók véleményét az első napról. – tereltem egy kicsit másra a témát, majd egy gonosz mosolyt öltöttem fel – Mivel fogjuk holnap kelteni őket? – ha tudnátok, milyen rég óta gondolkodom már ezen. Már minden megfordult a fejemben. Volt már lábas és egy bot, aminek így együtt nagyon jó és kellemes hangja van, aztán egy megnyugtató kis ordibálás, köszöntve a reggelt, de a terveim között szerepelt a paplanok, vagyis akarom mondani a takarók lehúzása, és ha még ez sem lenne elég, a párnák kiráncigálása a fejek alól. Mire ezt végiggondoltam már pezsgett a vérem, mosolyom pedig egyre szélesedett.
- Ijesztő vagy így! Remélem, tudod! – nevetett fel barátnőm és én sem bírtam tovább. Tényleg egyszer meg kellene kérnem valakit, hogy fotózzon le ilyen arccal, mert, hogy őszinte legyek, fogalmam nem volt arról, mennyire is vagyok félelmetes. Éppen válaszolni akartam, amikor egy ló és suhant el mellettünk, egy árnnyal a hátán, amely igencsak rendellenes pózban helyezkedett el a nyeregben. Pár másodpercbe belelt, mire leesett, hogy az nem árny, hanem Leona. A jókedvem hihetetlen tempóban szállt el és a helyére kétségbeesés költözött. Emma reagálni sem tudott rá, csak tátott szájjal bámulta a párost. Pirkadat is felfigyelt idegességemre és ennek hála szinte jeleznem sem kellett, rögtön vágtába csapott át, gyorsan lehagyva Emmát. Régebben, még tanítottam Pirkadatnak, hogyan lehet jószágokat terelni, persze azok csak birkák voltak, de most mindenképp jól jött a dolog. Bíztam benne, már csak azért is, mert egy másik lóról volt szó és persze azért, mert Harmattal elég jól kijöttek.
- Meg tudod, csinálni kicsim! – még jobban a nyakára hajoltam, mint eddig és egyik kezemmel végigsimítottam nyakán. Fülét hangom hallatára hátra fordította és esküszöm, megértette, amit mondtam, bár ezen nem nagyon lepődök meg. Még gyorsabb vágtára váltott, így gyorsan beértük a száguldó párost. Leona elég rosszul festett a nyeregben és ettől még nyugtalanabb lettem. Látszott, nem bírja már sokáig, de tudtam, lovam mindent bevet, amit csak tud. Jeleztem Pirkadatnak, hogy kerülje meg a párost, majd amikor ezzel megvoltunk pontosan eléjük álltunk, majd lassítani kezdtem a tempón. Hátasom innentől már tudta a dolgát. Nem engedte, hogy Harmat megelőzzön minket, mindig úgy mozdult, hogy előtte haladjunk. Reméltem, nem lesz olyan jó kedve, hogy hirtelen megtorpanjon és irányt váltson, mert az Leona már biztosan nem bírta volna, de azt sem tartottam túl jó ötletnek, hogy Harmat szára után nyúljak, mert akkor nagyobb lett volna az esélye, hogy ellenkezni kezd. Végül szerencsésen megúsztuk a kalandot, mert az elszabadult patás, először ügetésre, majd lépésre váltott, míg végül megállt. Szívem a mellkasomban eszméletlen ütemben lüktetett, az adrenalin pedig ereimben vágtatott, jóval gyorsabban, mint én az előbb. Észre sem vettem, hogy nem vettem levegőt mindaddig, amíg a lány fel nem ült a nyeregben, akkor azonban egy hatalmas sóhaj hagyta el a számat. Ekkor már tudtam mozgatni kezeimet, nem pedig görcsösen szorongattam a szárat, bár hozzá kell tegyem, magam is meglepődtem rajta, mennyire remegek. Többek közt feltűnt az is, hogy arcomat szinte teljesen ellepte hajam, így remegő kezeimmel arcomhoz nyúltam, és ha csak egy kicsit is, de rendre intettem tincseimet. Fel sem fogtam, Leona mit mond, csupán hangfoszlányok jutottak el hozzám. Az is csak később esett le, hogy Emma is mellénk ért. Barátnőm, látva halálra vált arcomat, átvette a szót. Ekkor már elkezdett kitisztulni a fejem és Leona válaszának végére már teljes lélekben ott voltam. Csak annyit láttam, ahogy a lány kipirult arccal és lehajtott fejjel megfordítja a lovát és elindul. Gondoltam, hogy érezheti magát és eszembe is jutott egy ötlet, mivel oldhatnám a feszültségét.
- Várj! Megkérhetnélek valamire? – szóltam utána, amire nekem úgy tűnt, hogy egy kicsit összerezzent, de lehet, csak a szemem káprázott. Visszafordította, majd megállította lovát és óvatos hangon válaszolt.
- Öm… Persze, mondd csak! – gondolom, azt várta, hogy egy alapos fejmosást fog kapni, de eszem ágában sem volt megszidni több dolog miatt is. Szerintem bőven elég tapasztalat lehetett ez a pár perc, illetve mindenkivel megesik az ilyen, legyen akár tapasztalt lovas, akár kezdő.
- Először is, legközelebb jobban vigyázz! – persze ennyit minden esetre megengedtem magamnak, természetesen egy mosollyal az arcomon. Szerencsére addigra már valamelyest felocsúdtam, így nem volt olyan groteszk az a mosoly, majd folytattam mondanivalómat - Másodszor pedig, szeretnélek megkérni, hogy miután kikötötted Harmatot állj be abba a sarokba - mutattam a legelő istállóhoz közelebbi falának legtávolabbi sarkára - és majd mond meg melyikünk ért be hamarabb! - egy ravasz vigyorral néztem Emmára, aki mosolyogva forgatta a szemét, majd hozzá is szólt, mert, hogy is hagyhatott volna ki egy visszavágást.
 - Nem tudsz veszíteni! - nevetett fel már-már kísértetiesen. Szerencsére leesett neki a helyzet, hiszen nem beszéltük meg előre ezt a versenyt, de azt tudtam, kedves, nyugodt barátnőm, mindig kész egy kis versengésre. Egy hálálkodó pillantást vetettem felé, amit a leendő bírónk nem láthatott, majd Leona felé fordultam.
- Hát legyen! Sok sikert! – megnyugvással nyugtáztam, már most sokkal jobban érzi magát, a történtek ellenére is. Egy darabig még néztem, ahogy egyre távolodik tőlünk, aztán bambulásomból Emm hangja rázott ki.
- Látom, már most is azt szeretnéd, hogy jól elverjelek! – mosolyodott el magabiztosan, majd elindította Csodát először lépésben, majd ügetésben. Én is így tettem és egyelőre egymás mellett haladtunk, a Leonának mutatott saroktól a legelő legtávolabb található pontjáig.
- Majd meglátjuk, ki nevet a végén! – szálltam be a játékba, ezzel egy picit elkergetve versenytársam gyanúit.
Amikor elértünk a megfelelő helyre, megfordítottuk lovainkat majd megálltunk a megfelelő sarokkal szembe. Leona éppen ekkor állt be. Még utoljára egymásra mosolyogtunk, aztán amikor a lány jelet adott az indulásra elkezdtük a versenyt a saját módszerünkkel. Lassú vágtába ugrattuk a lovakat és egy-egy kört tettünk meg ellenkező kézre, majd amikor az egyenesre értünk engedtük, had eresszék ki a fáradt gőzt. Éreztem Pirkadat izmának minden mozzanatát, hogy mennyire élvezi ezt a kis játékot. Emmáékkal szinte egész végig fej-fej mellett haladtunk, de a start megint jobban sikerült nekik, mint nekünk és hát mit ne mondjak, megint kikaptunk. De már egyre közelebb vagyok a győzelemhez. Pirkadat egy kicsit sem izzadt meg, csupán szaporán vette a levegőt. Eddig még fel sem tűnt, mennyire kicsi ez a karám. Éppen hogy csak elégnek bizonyult egy ilyen versenyhez. Persze, tudtam, ha ezt gyalog kellett volna megtennem már a hajamat tépném. Emma arcára egy diadalittas mosoly ült ki, hogy is gondolhattam, hogy most kihagyja ezt a gesztust. Nem mintha, olyan sok minden múlna egy ilyen versenyen… Végül megköszöntem Leonának a segítséget, majd Emmával az oldalamon elindultunk lépésben vissza oda, ahonnan jöttünk. Barátnőm mostani győzelme, csak még jobban fűtött engem, hogy egy elkövetkezendő versenyben én nyerjek. Na, de erről majd később. Tudtam, hogy a másik csapat órájának már hamarosan vége, így nyugodtan lépegettünk, illetve ügettünk még egy kicsit a lovakkal. Pont a karámkapunál jártunk, amikor láttam, a másik csapat már elkezdte a levezetést. Időközben figyeltem barátnőm arcát is, aki szintén észrevette, amit én és egy türelmetlen mosoly jelent meg arcán. Nem is kellett mondania semmit. Le sem szálltam a lóról, kinyitottam a karámkaput és magam elé engedtem a párost. Amint kiértek, Emm lassú, egyenletes, összeszedett vágtába ugratta Csodát és csapata felé indult a pályára, miközben és pedig lépésben haladtam a pléden pihenő társaság felé. Nem is kellett magamra felhívnom a figyelmet, mert azért egy ló elég feltűnő. Amíg vártam, hogy mindenki rám szegezze a tekintetét mindkét kezemet a nyergen nyugtattam, sőt idő közben Criss is mellénk ért ragyogó és természetesen türelmetlen szemekkel.
- Mivel a másik csapat is végzett itt az ideje elkezdeni kantározni! Itt találkozunk öt perc múlva! - adtam ki az utasítást. Boldogan vettem tudomásul, hogy mindenki felpattan, mintha csak új erőre kaptak volna és lovaikhoz igyekeztek. Idő közben Pirkadat úgy döntött, nem evett még eleget, így lehajolt és az így is rövid füvet kezdte nyamnyogni.
- Eddig úgy nézem, nem unatkoznak! – szólalt meg mellettem a fiú is, de szemét le sem vette a hangyaként tüsténkedő csapatomról. Nevetve ráztam meg a fejem. Tudtam, ez így is fog maradni. Szemem a Mikel-Borostyán párosra tévedt. A fiút, a ló közelében, mintha kicserélték volna, de a patással is ugyan ez volt a helyzet. Mind a ketten sokkal nyugodtabbak és visszafogottabbak voltak a szokottnál. Látszott, már most mennyire jól kijönnek egymással és ez teljesen megnyugtatott. Szinte mindkét csapat egyszerre végzett, legutoljára pedig Ang jelent meg. Természetesen megértem, hogy rá kellett várni a legtöbbet, mert ő jött utoljára, de a tény az akkor is tény marad.
- Mindenki készen van? – kérdezte, miközben körbejáratta szemét a csapaton, hogy megbizonyosodjon arról, biztosan nem hagyunk hátra senkit – Akkor nyeregbe! – adta ki az utasítást. Fel sem tűnt, hogy mindenki a földön ácsorog a lova mellett, kivéve Emmát, Crisst és engem. Egy kicsit neveletlennek éreztem magam, mert a többieknek volt igazuk, hogy a földön maradtak, de ez az érzés abban a pillanatban elszállt, amikor elindultunk. A gondolatra, hogy tudom, mi vár még ránk elmosolyodtam, majd felzárkóztam a csapat végére és türelmetlenül vártam, hogy a célponthoz érjünk.

A lovak egyenletesen lépdeltek, miközben lovasaik úgy irányították őket, hogy párosával rendeződjenek be. Mindenki beszélgetett, de nem visszhangzott körülöttünk a terület… mindenki csupán halkan csevegett társával, miközben néhány patás érdeklődve figyelte a környezetet, de azért akadt egy kettő, aki csupán a füleit mozgatta, fejét pedig kényelmes pozícióban, tartotta. Kis csapatunk egy kevés port vert fel, de szerencsére, nem olyan sokat, hogy az fullasztó legyen. A paták halk puffanása, a lovak horkantgatása, illetve a lovasok beszélgetése mosolyt csalt az arcomra.
- Föld hívja Kattyt! – barátnőm hangjára kaptam fel a fejemet és kíváncsian néztem felé, ami Crissből egy kuncogást, barátnőmből viszont csupán egy fejcsóválást váltott ki – Már vagy öt perce koptatom a szám, te meg ide se figyelsz! – kissé sértődött hangot ütött meg, de tudtam, nem akkora a baj, mint amennyire ő azt mutatja – Szépen vagyunk, mondhatom! – miközben beszélt egyre jobban kivehető volt a mosoly az arcán, mire felnevettem és finoman belebokszoltam a vállába.
- Térj a lényegre! – kértem kacagva, mire végre elkezdte az állítólag fontos részt is ecsetelni.
- Jah, tudod, csak arról beszéltem, milyen csúnyán kikaptál tőlem, meg persze, hogy ezt a legközelebbi alkalomkor is megismételjük! – kacsintott rám, mire mindhárman felnevettünk. Innentől folyamatos csevegés folyt köztünk erről-arról és eskü, mi voltunk a leghangosabbak, persze, igyekeztük magunkat visszafogni.
- Amúgy apa üzeni, hogy biztosan jön este! – hozakodott elő az új témával Criss, mire egy pillanatig mind elcsendesültünk. Természetesen mindannyian tisztában voltunk a dolog súlyával, de egyikünk sem beszélt róla szívesen. Éreztük, hogy elég érdekes estének ígérkezik ez a mai, amit anya csak megfűszerez mennyei főztjeivel.
- Legalább ő is megkóstolhatja anya isteni gyümölcs salátáját! – nyögtem be végül egy mondatot, még mielőtt teljesen elvesztjük a beszélgetés fonalát. Szerencsére ezzel megoldottam mindent, mert Emmának akkorát kordult a gyomra bólogatás közben, hogy mindhárman nevetésben törtünk ki. Idő közben Ang engedélyt adott az ügetésre, így mindhárman gyorsabb iramra ösztönöztük lovainkat, de még ez sem zavart meg minket a beszélgetésben. Szerencsére már szinte oda sem kellett figyelnünk a lovak irányítására, tudták ők az utat, illetve nyugodtan elkocogtak a többiek mögött. Pirkadat mozgásán azonban még ebben a kellemes és nyugodt tempóban is éreztem a kitörni készülő energiát, ami minden bizonnyal a reggeli edzések hatása lehet. Csak Ang újabb jelzésére figyeltünk fel, miszerint elérkezett a vágta ideje. Barátnőm arcán egy ijesztő és nem sok jót sejtető mosoly jelent meg, mikor beugrattuk a lovakat. Mondhatnám, még jobb is, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Criss száján pedig egy elégedett „Végre” szó bukott ki, amin csak mosolyognom kellett. Én voltam az utolsó, aki vágtába ugratta lovát, de még így sem maradtunk le. Pirkadat duzzadt az energiától. Most kivételesen kerek és ütemes vágtáját vette elő, amit talán még soha nem éreztem rajta. Elképzeltem, hogy nézhet ki kívülről és a gondolatra mosolyognom kellett. Tudtam, bármikor adnék rá jelet, abban a pillanatban kilőne, mint a puskagolyó, de ő e helyett inkább nyugodtan vágtázott a többiek mögött, miközben minden egyes vágtaugrásnál fújtatott. Szinte éreztem, mintha folyamatosan azt kérdezgetné, mikor adhatja ki a fáradt gőzt. Elég sokat vágtáztunk, csupán akkor vettük fel a lovakat lépésbe, mikor elértük a tereppályára vezető bekötőt. Pirkadaton meg sem látszott az előbbi vágtaszakasz, csupán oldala emelkedett egy kicsit gyorsabban, illetve néha-néha horkangatott egyet, jelezve, már eléggé elunta magát és valami kis izgalomra vágyik, amit hamarosan meg is kap. Talán az is közrejátszott viselkedésében, hogy én is egyre türelmetlenebbül vártam az elkövetkezendő eseményeket, mert őszintén, fogalmam nem lehetett, miként fog végződni.
Hamarosan Ang elöl megállította lovát és megvárta, amíg mindenki köré gyűlik. Mi egy kicsit lemaradtunk, azonban most először állt be közénk csönd. Egyszerűen egyikünk sem tudott mit mondani, láttam, mindhárman iszonyatosan izgulunk. Csoda, szintén sokkal erőteljesebbnek tűnt a szokottnál, szinte már úgy viselkedett, mint egy kis házi sárkány. Egyszerűen nem volt hajlandó egy helyben állni. Úgy toporgott mellettem, mint az öregebb csikók szoktak, mikor a mosón kell ácsorogniuk. Emma már minden módszert bevetett, hogy lecsillapítsa hátasát, de semmi nem vált be. Nem akarok kárörvendő lenni, de igazán mókás látványt nyújtottak. Nálunk egy csöppet jobban alakult a helyzet. Pirkadat nyugodtan rágcsálta a zablát, de azért minden mozdulatomra felkapta a fejét, remélve, kiadom az indulási parancsot, ami hamarosan meg is történt. Mikor észrevettük, hogy Ang befejezte beszédét, már tudtuk a dolgunkat. Először lépésbe, majd ügetésbe indultunk el a pálya felé, majd amikor megelőztük a kis csapatot vágtába ugrattuk a lovainkat. Nem kellett nekik kétszer mondani a dolgot, sőt rendesen vissza kellett őket fogni. Komolyan úgy éreztem, mintha egy bármely percben kitörni képes rakétán csücsülnék. Emmával fej-fej mellett haladtunk. Hátasaink minden ugrást tökéletesen vettek, míg elértünk a kisházig. Ott visszafogtuk lovainkat, megálltunk, majd bevártuk a párosokat, akik utánunk érkeztek.
- Én nem bírom kivárni, míg mindenki ideér! – szólalt meg egyszer csak Emma, kicsit még meg is ijesztett, mert bevallom, igencsak belemerültem gondolataimba.
- Ha eddig bírtál várni, ez a pár perc már nem a világvége! – kacagtam fel, mikor kicsit összeszedtem magamat.
- Jah, persze mondja azt, aki nem tud nyugodtan ülni a nyeregbe! – reméltem nem vörösödtem el annyira, mint amennyire éreztem. Egy rosszalló mosoly ült ki szám szélére, miközben fejemet csóváltam, barátnőm nevetésétől pedig zengett az egész erdő.
- Ilyenkor megtudnálak ölni! Tudod? – bár próbáltam fenyegető hangnemet megütni, nem nagyon jött össze a dolog, mivel már én is nevettem.
- Csak várd ki a végét! – kacsintott, de visszavágni nem volt időm, mivel Ang is befutott. Nem is tűnt fel, hogy ennyire elrohant az idő, pedig igen feltűnő lehetett volna plusz tíz ember körülöttünk. Hihetetlen tempóba rendeződött mindenki Ang köré, mikor a nő megállította lovát és egy apró kézmozdulattal jelezte, mindenki figyeljen rá, így nekünk sem volt választásunk, csendben kellett maradnunk.
- Örülök, hogy mindenki a saját tudása szerint döntött! - egy pillanatig megállt és szemét körbevezette a kífáradt, mégis kiváncsiságtól túlfűtött tömegen, majd folytatta mondanivalóját - Nos, most ismételten lenne egy kis meglepetésünk! Emma és Katty közösen úgy döntöttek, letesztelik magukat hosszútávú versenyben is. A pályán összesen tizenöt ugrást hagytunk fent, a hossza pedig 4,6 kilométer. - Emmával ezen a ponton néztünk egymásra olyan tekintetekkel, amiből rögtön rájöttünk, mire gondol a másik. Már nem bírtuk kivárni a sorunkat, mit meg nem adtunk volna azért, ha abban a pillanatban elindíthattuk volna lovainkat. Gondolatban már mindketten a pályán jártunk és egymás után vettük az akadályokat, vagy éppen azt tervezgettük hol nyerhetünk egy kis időt a másikkal szemben. Mindketten tisztában voltunk vele, nem lesz ez olyan egyszerű, mint a szokásos kis versenyeink, hiszen ez sokkal jobban igénybe vette hátasainkat is, de bíztunk bennük. Éreztük, ahogy a duzzadó erő ott lappang minden egyes porcikájukban és csupán egyetlen jelzésünkre várnak. Mintha egy bármelyik percben robbanó bombán ültem volna, csak ezekkel a szavakkal tudom leírni. Pirkadat nyugodt volt, mondhatni már-már túl nyugodt, szinte füle botját sem mozdította semmilyen zajra, vagy mozgásra sem és bár kívülről elengedettnek látszott, akárcsak Csoda, de valójában nem így volt. Amikor becsuktam a szememet elképzeltem, milyen erők munkálkodhatnak most hátasom testében és milyen gondolatok futhatnak végig fejében. Azt kell mondjam, mosolyognom kellett, mert igenis tudtam ezekre a választ. Pont olyanok, amilyenek az enyémben. Szívem adrenalint pumpált végtagjaimba; a környezetemből csupán néhány zaj jutott el hozzám; minden egyes vágtaugrást és fordulatot pontosan elterveztem. Most persze megkérdezhetitek, ez hogyan zajlódhat le, egy állat fejében, de a válaszom egyszerű, pont így. Végül erőnek erejével visszatereltem gondolataimat a többiek közé, nehogy lemaradjak valamiről és tovább hallgattam Ang hihetetlenül unalmas beszédét. Mikor végzett elvezette a kis csapatot a ház mellé, majd felénk indult. Szemében ugyan az a várakozás csillant, mint ami a mieinkben, csupán nála társult egy kis aggodalommal is.
- Vigyázzatok egymásra és ne hajtsátok túl a lovakat! - hangját, mintha fényévnyi távolságra hallottam volna. Valaki meg tudná mondani, miért hajtogatja minden szülő, vagy felnőtt ezt? Vigyázz magadra, ne állj szóba idegenekkel, sőt azt már észrevettétek, hogy néha még jósolni is képesek? De bizony ez igaz. Velem már jó néhány alkalommal megtörtént, hogy valamelyik szülőm pontosan megmondta, legalábbis ő úgy gondolta, mi fog történni pár óra múlva. Többek közt ezt az intelmet is túl sokszor hallottam már a nőtől, de mivel démon még nem vagyok, inkább szó nélkül bólintottam és vártam, mi következik ez után.
- Akkor álljatok fel! - adta ki az utasítást, ami már sokkal jobban tetszett. Nem kellett kétszer mondani, rögtön az alig észrevehető rajtvonal elé sorakoztunk, biztonságos távolságban egymástól. Fogalmam nem volt róla, lehet-e annál jobban feszültebb és idegesítőbb a csend, mint amikor Ang szónoklatát hallgattuk, de mint kiderült igen. Úgy éreztem, mintha évekig álltunk volna ott, miközben egyetlen egy, jelre vártunk. Miért olyan nehéz kinyögni mondjuk egy "Tűz" szót, de még megelégedtem volna egy "Menjetek már innen", vagy "Miért nem indultatok még el?" indítással is.
- Akkor nyerjen a jobbik! - esküszöm majdnem elindítottam hátasomat, barátnőm hangjára, akire először bár mérgesen néztem, hamarosan mégis egy ördögi mosolyt villantottam. Nem tudta kivel áll szemben, hát mondjuk nem is tudhatta. Fogalma nem lehetett róla, hogy minden egyes reggel, had javítsam magamat, szóval minden egyes hajnalban kijártam ide edzeni, hozzá kell tennem, olyan korán jártam ki, hogy Angel is csak azért tudhatja, mert egyszer akkor értünk haza, amikor ő éppen indult ki az istállóba.
- Készen álltok? - ezek most komolyan szórakoznak velem. A nő hangjára összerezzentem és hihetetlen sebességgel kaptam felé fejemet, de egyből megenyhült haragom, mikor megláttam, mennyire aggódik értünk. Azért arra még volt lelki erőm, hogy kinyögjek egy igen félét, majd ezennel már tényleg teljesen az előttem álló versenyre koncentráltam. Minden idegszálammal az előttem álló utat figyeltem, szegélyként csupán Pirkadat figyelő fülei szolgáltak - Akkor... Rajt! - hangzott fel a bűvös szó, mire mindketten beugrattuk a lovainkat vágtába. Lássátok arany szívemet, nyújtottam Emmának egy kis komfort érzetet, hiszen a startnál egy picit visszafogtam lovamat, ezzel téve izgalmasabbá a versenyt, mivel természetesen tudtam, ez a mi versenyünk lesz patásommal. Alig tettünk meg pár métert már is előttünk állt az első kanyar, de legalább túl estünk azon az idegőrlő várakozáson. Éreztem, ahogy az arcomba csapó menetszél és lovam patáinak egyenletes, egyben ütemes puffanása lassan lenyugtat és egyre könnyebb volt csakis a versenyre koncentrálnom, kezdett egyre több apró, de annál fontosabb információ az eszembe jutni, miközben lassan lehagytuk ellenfeleinket. Egy pillanatra hátranéztem, hogy láthassam barátnőm arcát és hogy gonoszkodhassak egy picit, de abban a szent pillanatban, amint megláttam Emma kiguvadt szemeit, elfogott a röhöghetnék, így hatalmas sajnálatomra csipkelődni már nem volt  időm, mivel elértük az első akadályt. Pár másodpercre teljesen megszűnt körülöttem a világ és csakis az előttünk álló ugrást láttam. Magamban számoltam a vágtaugrásokat és szabályoztam lovam ütemét, hogy aztán könnyedén repülhessünk át, az amúgy nem túl magas ugrás felett. Teljesen megnyugodtam, mikor lovam földet ért és szakadatlanul folytatta tovább a vágtát én pedig újabb adatokat dolgoztam fel. Legjobb idő, amit ezen a pályán teljesítettem tizenkilenc perc és huszonegy másodperc volt, ami tudtommal azért igen jónak számított, tekintve, hogy Pirkadat ez előtt nemigen volt kimondottan ilyen és ehhez hasonló versenyekre edzve. Viszont annak ellenére, hogy lovam nem mutatta a fáradtság picinyke jelét sem, mégis az előbb említettnél valamivel rosszabb időt vártam. Hátasomat aznap már bőven eleget strapáltam, szerencsére azonban még így is könnyedén vette az akadályokat. Beigazolódott a sejtésem, miszerint Emmáék főleg rövid távon bizonyultak jónak, ugyanis Csodán már akkor jobban látszódtak az intenzív mozgás okozta fáradtság jelei, mint az én egyetlenemen. Nem akarok ugyan gonosz lenni, tudom, már amúgy is az vagyok, viszont ezen megállapítás hatására egy mosoly kúszott az arcomra. Azért ne gondoljátok azt, hogy Emmáékat már nem is láttuk, sajnos nem, természetesen én sem számítottam ilyen egyszerű menetre. Maximum egy fél lóhosznyi távolság lehetett csupán köztük, amit néha már nemcsak hogy lecsökkentettek, hanem egyenesen meg is előztek minket. Nem is lett volna ezzel gond, mindaddig, amíg egy idő után teljesen átvették a vezetést. Éreztem, Pirkadat legszívesebben azonnal fokozta volna az iramot, de jobbnak láttam visszafogni. A legkevésbé sem szerettem volna, ha idő előtt kimerül, már így is habzott szőre ahol a nyeregalátét és a kantárszár hozzáért és szinte mindenhol leizzadt. Az időjárás sem könnyítette meg a dolgunkat, hiszen hajnalban, amikor kijártunk edzeni, még jóval frissebb levegő fogadott minket, mint most. Mondhatni már kissé aggasztott is a helyzet, de egy kicsit sem éreztem, hogy lovam teljesítménye megingott volna. Büszke voltam rá, hiszen addig remekül helyt állt. Elégedetten simítottam végig nyakán, mire válaszul csupán egy horkantást kaptam, mintha csak azt akarta volna közölni igazán engedhetném, hogy megmutassa ki az úr a pályán, de nem tehettem meg. Bár már eléggé közeledett a pálya vége, tudtam, még lesz alkalmunk magunk mögé utasítani vetélytársainkat, ezért nyugalomra intettem hátasomat. Számításaim pedig ismételten beigazolódtak. Az utolsó ugrás előtt Csoda lassan veszíteni kezdett lendületéből, ezt kihasználva pedig seperc alatt újra az élen jártunk. Utoljára még összeszedtem figyelmemet az ugrásra, majd miután földet értünk kissé megkönnyebülten fújtam ki, tudván, már csak sík terep áll előttünk. Azonban megnyugvásom nem tartott sokáig, hiszen hirtelen Csoda feje bukkant fel mellettünk, Pirkadatból ezzel sunyítást és gyorsabb tempót váltva ki, amit egy kanyar erejéig visszafogtam, majd a célegyenesbe fordulva engedtem, had mutassa meg az utolsó pár száz méteren mennyi erő is maradt még benne. Azt kell mondanom még nekem is meglepetést okozott. Folyamatosan és meglepően gyorsan növelte az iramot, amit barátnőm hátasa már az első lépések után sem tudott tartani és csupán a célhoz érte el végsebességét. Hirtelen egy halom érzés futott át rajtam. Fel sem fogtam, hogy mi fogunk győzni, addig, amíg meg nem történt. Mikor Pirkadat átvágtázott a célegyenesen majdhogynem örömkönnyek potyogtak szememből. Csak jó pár vágtaugrás után esett le, vissza kellene fognom lovamat, amit gyorsan meg is tettem. Egy halkat füttyentettem neki, mire szépen, lassan, komótosan lassítani kezdett, már majdnem elértük a pálya első kanyarát, mire lelépett. Boldogság, büszkeség, hitetlenkedés váltotta egymást bennem, miközben hevesen dicsértem lovamat, akit hozzá kell tegyem, ez egy kicsit sem zavart. Négylábú társam hevesen vette a levegőt, szinte már csöpögött róla a verejték, de olyan büszkén sétált vissza a házhoz, mint amilyennek még soha életében nem láttam. Az örömtől fel sem tűnt, hogy Emma idő közben mellénk léptetett, viszont amikor leesett, megállítottam lovamat és egyből átkaroltam barátnőmet. Nem érdekelt, hogy esetleg valamelyik ló megugrik, vagy hogy a táborlakók éppen újonganak, csak az, hogy ilyen hülye, normálatlan, komolytalan barátnőt találtam magamnak.
- Visszavágót követelek! - nyögte ki, nevetése közben, miután elengedett. Válaszul belebokszoltam a vállába. Bárki meg tudta volna mondani, az adrenalin még mindkettőnk testében ott vágtat. Arcunk teljesen kipirosodott, szemeink pedig a fáradtság mellett elmondhatatlan boldogságról tanúskodtak. Lassan visszaléptettünk a házhoz, ahol üdvrivalgás fogadott. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy szám lesz ez a verseny. Mindenki odatömörült hozzánk és csillogó szemekkel gratuláltak, nem csak nekem, hanem Emmának is, persze azért akadt kivétel. Mikel inkább valamivel távolabbról figyelt minket, akarom mondani csupán engem, de tekintete és mosolya egy kicsit sem tetszett. Végül Leona szakított ki a fiúval felvett farkasszemezésből.
- Ez eszméletlen volt! Pedig nem sokat láttam belőle, de akkor is! - arcát látva újra mosoly kúszott a arcomra, majd újra a még mindig hevesen lélegző Pirkadat nyakát kezdtem paskolni. Éreztem, ahogy az adrenalin lassan elhagyja keringésemet, ezzel lassan felfedve valódi fáradtságomat. Nem is bántam, amikor Ang mit sem törődve a hevesen beszélgető csapattal kiadta az utasítást az indulásra. Hazafelé a rövidebbik úton mentünk, ami alig hagyott elég időt lovainknak a lenyugvásra. Egy kicsit sem találtam érdekesnek, hogy akkor még Criss is beszédesebbnek bizonyult nálunk. Természetesen barátnőm azért megérdeklődte, mégis mi a jó Istent csináltam én lovammal, amire persze válaszoltam, de másra nem igen volt erőm. Szerencsére Criss pontosan el tudta mondani, minek köszönhető hatalmas sikerünk, hiszen ő is tudott az egészről, sőt, ami azt illeti, ő maga mérte az időnket minden reggel, amiért nagyon hálás voltam neki. Az út a szokásosnál is hamarabb eltelt. Mikor megérkeztünk a farmra, senkit nem láttam az udvaron, azonban hamarosan nyílt az ajtó és anya illetve Ben léptek ki rajta. Ang amint meglátta őket a csapattal szembe fordította, majd megállította Anonymust és magához ragadta a szót.
- Szereljétek le a lovakat, kössétek ki őket, majd hamarosan itt találkozunk! - adta ki az utasítást, majd egy egyszerű és kecses mozdulattal leszállt és a közben elé érő Ben kezébe nyomta a kantárszárat, aki ettől annyira felvillanyozodott, hogy esküszöm, madarat lehetett volna vele fogatni. A nő e közben anyához sétált és mély beszélgetésbe kezdtek. Most rajtunk volt a sor a leszállást illetően, azonban nekünk közel sem ment annyira könnyen, mint az oktatónak. Mondhatni, úgy néztünk ki, akár két vén öreglány. Miután összeszedtem minden erőmet átlendítettem a nyergen a lábam, és lassan lecsúsztam a földre, de e közben mindketten enyhén szólva érdekes hangokat adtunk ki. Criss persze segítség helyett inkább szétröhögte magát. Végül csak két lábbal és biztosan álltunk a földön. Még egy picit pihentünk, majd mi is a legelő felé vettük az irányt.

Rövid leszerelés és egy fárasztó trágyázás után végre elérkezett a várva várt pihenés. Hihetetlen megkönnyebbüléssel vágtunk át kis csapatunkkal az udvaron, aminek immár Ben is a részesévé vált. Ahogy beléptünk rögtön megcsapta arcomat az a kellemes, hűvös levegő, amit néha már észre sem veszek. Anyuék éppen a konyhában folytattak egy bizonyára jó hosszúra nyúlt megbeszélést az előbbi terepről én viszont erre a legkevésbé sem voltam kíváncsi. Egyetlen célomnak a fekvést tűztem ki, amit csak még szebbé tehet egy kis napfény, így hát fogtam magam, felmentem a szobámba előkeríteni egy plédet és amint megvolt kiszemelt áldozatom máris az udvart céloztam meg. Már csak Emma és Criss tartott velem, mivel öcsi inkább bent maradt hallgatni a jó szaftos sztorikat.
- Hihetetlen volt! Imádtam! - ugrándozott mellettem egész idő alatt barátnőm. Őszintén, sejtésem se lehetett honnan maradt ennyi ereje, de igazán adhatnak kölcsön egy keveset, bár az emlékek visszaidézésétől jelentősen jobb kedvre derültem - De nagyon csúnya dolog volt, hogy eltitkoltad előlem a gyakorlást! - duzzogott, mire Crissnek és nekem is nevethetnékünk támadt. Nem is tudom, honnan gondolhattam, hogy mérges lesz rám, mégis teljesen megnyugtatott mikor láttam, ő talán sokkal boldogabb, mint én.
- Na, nem mintha Katty hibája lenne, hogy nem gyakoroltál eleget! - kacsintott játékosan Emmára a fiú, mire én még mindig nevetve hevesen bólogatni kezdtem. A lánynak itt lett elege abból, hogy csak mi szívatjuk őt. Rámkatapultálta magát, egy hihetetlenül gonosz vigyorral az arcán, de még időben kitértem előle, ami még szerencse is, mert egyenesen a pokrócot célozta. Tudtam, hogy azt az életem árán is meg kell védenem, hiszen ha Miss Méregzsák megkapja nekünk biztosan nem jut rajta hely.
- Csúnya dolog összefogni ellenem! - nevetett fel ördögien tanítványom, majd újra bepróbálkozott, de ismételten kudarcot vallott.
- Tényleg? Hát akkor ehhez mit szólsz Puffancs? - alig mondtam ki a mondatot a pléd már repült is Criss felé, aki már percek óta kalimpált a levegőben, hogy passzoljam át neki az anyagot.
- Ez nem ér! - rikoltott hangosan nevetve Emma, majd egyből Criss felé indult, bár már a nevetéstől alig állt a lábán. Szerencsétlenségére azonban ismételten pórul járt, mivel fekhelyünk visszakerült hozzám. Barátnőm végül feladta. Mit mondhatnék elég vicces látványt nyújtott, ahogy kezét a térdén támasztva röhög. Minden esetre egy gyors mozdulattal leterítettem a pokrócot a földre és a fiúval fénysebességgel el is foglaltuk. Emma, mikor már kinevette magát egyik szemöldökét felvonva lépett oda hozzánk.
- Ha lenyugodtál, leülhetsz! - néztem angyali arccal fel rá, mire válaszul csak egy nyelvnyújtást kaptam, majd ledobta magát mellénk.
Ezt a kis akciót leszámítva elég nyugodtan zajlott a pihenőnk. Még azt is hallottuk, ahogy a táborozók boldogan nevetgélnek a távolba, ami boldogsággal töltött el, hiszen nem gondoltam volna, hogy már első nap ilyen jól kijönnek egymással. Végül amikor elérkezett az idő elindultunk összeszedni a társaságot, hogy azok újra végighallgathassák Ang egy szépen megfogalmazott szónoklatát. Szerencsére nekem nem kellett végighallgatnom. Mikor elkezdte én már Pirkadat mellett ácsorogtam kezemben egy hosszú, idomító pálcával, lovamon pedig csupán egy csomózott kötőfék és egy vezetőszár lógott.
- Ez után tényleg békén hagylak! - nyomtam egy puszit orrára. Szerencsére már teljesen megszáradt, csupán mozgásán látszódott meg enyhén fáradtsága. Előbbi mozdulatomat lereagálva prüszkölt egyet, majd megbökte a karomat, mire felnevettem - Akkor mehetünk? - kérdeztem meg még tőle, majd miután újra nekem nyomta nóziját mint egy beleegyezés képpen, elindultam a tömeg felé.